Az erzsébetvárosi bulinegyeddel kapcsolatos mai népszavazásról sokfélét firkáltak már össze, én most megpróbálom megírni az - amúgy elég gyászos - igazságot. Az események egy dolgot bizonyítanak a napnál világosabban: a magyarországi önkormányzatiság totális csődjét. A lakóhelyi közösségek életének irányítása céljából fenntartott szervezetek többsége alkalmatlan akár a legalapvetőbb feladatok ellátására, és nevüknek megfelelően leginkább önmagukat kormányozzák, mint a rájuk bízott települést. Ennek fényében nincs mit csodálkozni azon, ahogy az erzsébetvárosi hivatal és képviselőtestület a szórakozóhely-üzemeltetők és a lakosok ádáz harcában megpróbálja eljátszani a kívülálló szerepét, mintha az áldatlan helyzet kialakulásáért nem is ők lennének az első számú felelősök. Pedig ők szabadították rá a kocsmákat a helyi lakosokra, akiket ezzel a súlyosan korlátoznak az egészséges környezethez és a testi-lelki egészséghez való, az alaptörvényben is garantált jogukban. A tragédia az, hogy sem a VII. kerület semmirekellő várospolitikusai, sem pedig a közvélemény nem képes egyértelműen eldönteni, kinek a pártjára álljon. A fejekben uralkodó zűrzavar okára némileg rávilágít egy régebbi felmérés, amely szerint a magyarok tekintélyes része az alapjogok közé sorolja például a nem létező "szórakozáshoz való jogot" is.
Nem látunk egy hangyányi ellentmondást abban, hogy miközben a hiperliberális Los Angelesben sittre vágják Romelu Lukakut (a MU kiváló focistáját) hangoskodásért, a migránssimogató Nagy-Britanniában pedig elviszik a kutyádat, ha a szomszéd szerint az hangosan morog, addig a saját, többségükben immár templombajáró városatyáinknak nem fér a fejébe, hogy miért ragaszkodnak némelyek olyan görcsösen legalább napi hat óra alváshoz?
Azt hiszem, a magyarázat a PÉNZ, a legfőbb érték, amely hazánkban hagyományosan felülír minden emberi vagy isteni törvényt. A betelepített szórakoztatóipari vállalkozók kilóra megvesznek bárkit. A helyi lakosokénál mérhetetlenül nagyobb érdekérvényesítő képességüket példázza, ahogy megtámadták a népszavazási kezdeményezést az Alkotmánybíróságon, fizetett sajtókampányt folytatnak (lásd az Index munipulatív cikkei), és megvásárolták a Momentum politikusait hasonló céllal. Ismerve a magyar közállapotokat, okkal feltételezhetjük, hogy számos helyi politikusnak is kibélelték a zsebét. Pénzügyi potenciáljuk mértékével kapcsolatban amúgy saját magukat leplezték le, amikor a sajtóban azzal dicsekedtek, hogy évi 6.5 milliárd forint adót fizetnek be, ami nyilvánvaló túlzás, de a nagyságrend stimmelhet.
A népszavazás tanulsága? Egy normálisan kormányzott országban meg sem szabadna történnie, hogy idáig fajuljanak az események. A "laissez faire, laissez passer" liberális modelje nem szabadna, hogy településfejlesztési elv legyen, bármilyen kényelmes is a "zemeberekért" dolgozó hivatalnokainknak, hogy a döntéseik nyomán keletkező károkat majd mások benyelik. Tehát ha egy önkormányzat például jól jövedelmező bulinegyedé akar átalakítani egy városrészt, kalkulálnia kell a helyi lakosok részleges vagy teljes kártalanításával. Ez a minimum, ami elvárható. Mit kaptak ezek helyett a nyomorult erzsébetvárosi lakók? Az arctalan kocsma-lobbinak a Momentumon, és egyes sajtótermékeken keresztül átnyomott javaslatait, amelyek annyit sem segítenének, mint a légrfrissítő azon, akinek a szobája közepére kakáltak.

Te Bandi (Fekete-Győr András, ugye nem baj, ha így szólítalak?), hallom, hogy mentek a prájdra. Nem is akárhogy, hanem politikailag, nagy lendülettel, naná, hiszen p=mv. Node ez a videó, amiben ezt bejelentetted, ez nem semmi! Több ez, mint néptanítás, ez egy új kor nyitányának kürtzengése, ez maga a lángoló prófétai szó!
Remélem nem haragszol, ha hozok most neked egy kis hideg vizet, hogy lehiggadj egy picit.
Annyira azért mégsem érdekel, miben nőttél fel (kiságy, bébi-komp). Az a fontos, hogy egyszer már végre felnőjj. Biztos vagyok abban, hogy a legtökéletesebb nevelést kaptad, de, tudod, az én gyerekeim is azt mondták, hogy jó szüleik vagyunk, annak ellenére, hogy az ő véleményük szerint a szerelem NEM független a nemtől. Persze, mondod, mert ezt neveltük beléjük. Akkor majd te az iskolával felül fogod íratni a jövő gyerekeinek fejében a szülők nevelését, azért mert ez nem a 17. hanem a 21. század, és mert Nyugat-Európában így csinálják? Te Bandi, nem hallottál még a kommunista agymosásról? Ja, hogy akkor még nem éltél? Kár, milyen kár. Pedig nagyon tanulságos volt ám. Láttunk ilyet, mint te, épp eleget.
Szerinted nem értjük a 21.századot? De, nagyon is jól értjük. Csak az van, hogy nem szeretnénk, hogy olyan legyen, amilyenné te akarod tenni. Szerinted tényleg az az emberség, a tisztesség és hovatovább a jó keresztényi élet (végsősoron az üdvözülés, hehehe) egyik legfontosabb próbaköve, hogy valaki képes-e magában legyűrni a melegek testi szerelmével kapcsolatos ellenérzéseit?
Szerinted a gyerekek felnevelésének lehetséges módjai közül a papa+mama+gyerekek felállás csak egy a lehetséges változatok közül, és nem az ideális állapot, amire törekedni kellene? Ahogy látom, szerinted nem így van, mert a te véleményed az, hogy a legeslegújabb kor leghatalmasabb vívmánya a családmodellek diverzifikációja.

Te, Bandi. Mondd már meg nekem, miért nem férnek bele abba a nagy, szivárványos sokszínűségbe azok is, akik soha nem akarnának kimenni a prájdra? Szerinted hiányzunk mi ott egymásnak? És miért kötelező kedvelnem a homoszexuális életmódot folytatókat? És ha nem kedvelem őket, akkor az törvényszerűen azt jelenti, hogy részvétlen maradnék, ha Magyarországon verés, üldöztetés érné őket?
Ez a bináris gondolkodás nálad nem azért van, mert az Y generációhoz tartozol. Amióta világ a világ, ilyen mesebeli dialektikában mozogtak a dogmatikus ideológusok, mint pl. a szegény=jó, gazdag=rossz.
Ha nem akarod hasonlóan elfuserált forradalmi agitátorként végezni, még most meggondolhatod magad. Szélesítsd az ismeretségi köröd, beszélgess másokkal is, ne csak mindig az elvtársaiddal. (azt azért elárulom, hogy az nem konzervatív, aki prájdra jár, bárki bármit is mondjon neked).
Bónuszként meg itt van egy szintén nagyon tanulságos LGT idézet, ne hidd, hogy nem viselem a szívemen a nevelésed:
"Ami nekem jó, az talán neked nem való..."

Ama gyászos estén a moziban ültem, és a filmre várva, poénból megjegyeztem a családom jelenlévő tagjai előtt, hogy mekkora égés lenne, ha döntetlennel jönne haza a válogatott Andorrából. Kifelé jövet ránéztem a telefonra, és megdöbbenve láttam, hogy a csapat legmerészebb elképzeléseimet is túlszárnyalta. Az 1-0 után megint mindenki okos, hiszen a magyar férfi már úgy hagyja el anyja méhét, hogy máris ért a futballhoz. Akkor most én is nyomok egy kis okosságot, olyat, amit más talán még nem mondott, még ha ez lehetetlennek tűnik is, így négy nap múltán.
1. A magyar játékosok tavaly se tudtak jobban focizni, mint ma.
2. A válogatott az EB-n szépen belesétált a csapdába. Érzelmileg totálisan kiszolgáltatta magát a szurkolóknak, egész stratégiát építettek fel erre a szimbiotikus kapcsolatra. Most meg pesze jön a sírás, és a szégyenkezés. A szerelemnek hirtelenjében lőttek, helyette itt a veszekedés meg a válás. Na ennyit azokról a felelőtlen, sarlatán pszichológusokról, akik az egekbe magasztalták a csapat tavaly nyári szereplésének kulcsaként emlegetett, gerjesztett érzelmi felpörgésnek a szerves részét képező "vérszerződést" a szurkolók és játékosok közt. Most látszik igazán, milyen hullámvölgyekbe is vezethet ez a megközelítés.
3. Nincs egy válogatottra való magyar focista, akik egy stabil, bármikor előkapható átlagos futballtudással rendelkeznének. Általában pedig ez jelenti a különbséget a profi és az amatőr közt. De nem biztos, hogy erről csak ők tehetnek.
4. Nem a focistára kell haragudni, mert sokat keres. Inkább azoka, akik kifizetik neki. Ő csak elfogadja. Az akadémisták már gyermekkoruktól kezdve fizetést kapnak.
5. A stadionépítés, futballpályák számának gyarapítása nem felesleges dolog. Nem a létesítmény haszontalan, hanem az azokat bitorló "szakemberek".
6. A fociakadémiák pont annyi kiváló képességű sportembert bocsátanak ki, mint ahány egészséges, kötelességtudó és fegyelmezett fiatalembert adott az országnak a sorkatonaság intézménye a Kádár-korszakban. A válasz mindkét esetben közel nulla, de az utóbbi talán kicsit kevesebbe került.
7. Csányi mondta két éve, hogy a hazai utánpótlás olyan edzők kezében van, akik nem rendelkeznek megfelelő pedagógiai képességekkel (= gyereket nem szabadna rájuk bízni). Igaza van, tapló apa nevelésének hatására valóban kevés gyerekből válik hiperművelt filantróp. Akkor most mi legyen?
8. Teljesen mindegy kirúgják-e a Storckot, vagy sem. Akár maradhat is, mert az utódja is csak hazai anyagból dolgozna.
9. Rajtunk csak a tömeges honosítás segíthet. Arra kell csak ügyelni, hogy jövendő dél-amerikai honfitársaink soha ne szerepeljenek a magyar bajnokságban, mert ott még az is elfelejt focizni, aki valaha tudott (Vinicius?) . Nem tudom, lehet, hogy nálunk van valami a levegőben?

Ha valaki nem olvasta volna:

Megválnak a vezetőtől, aki betiltotta a pletykálkodást a Fővárosi Törvényszéken

Tehát a belső utasítás szerzőjét szinte azonnal kirúgták. Én viszont azt gyanítom, hogy inkább kitüntetést érdemelne. A helyzet az, hogy az igazgatóhelyettes asszony munkatársai irányában megfogalmazott elvárásainak egyikébe sem lehet belekötni anélkül, hogy az ember el ne árulná magáról, hogy még életében nem járt munkahelyen. És most valódi munkáról beszélek, nem pedig egy sóhivatalra gondolok, mint amilyennek a történetből megismertem a Fővárosi Törvényszéket.
1. Tízezrek dolgoznak ma Magyarországon úgy, hogy nem csak a dohányzás rendje van beszabályozva, hanem még a vizeletürítés ideje is. Aztán van egy olyan, tekintélyes számú csoport is, aminek tagjai önmagukat korlátozzák be a fecsegésre és dohányzásra fordított idő tekintetében, azon egyszerű oknál fogva, mert máskülönben nem készülnek el a munkájukkal. Ez megint egy hosszú történethez vezetne arról, hogy mi a különbség a "dolgozni" és a "megcsinálni" között, de ebbe most ne menjünk bele. Visszatérve inkább a cigarettaszünethez, bizonyos területeken, például a közoktatásban már régen fel kellett volna szólítani az oktató-nevelő tevékenységet művelőket a dohányzásról való teljes leszokásra, és nem elsősorban az elvesztegetett munkaidő miatt.
2. Ami a belépőkártya ebéd és szünetek alkalmával történő "lehúzását" illeti, nos, ez szintén nem ismeretlen eljárás termelővállalatoknál a nettó munkaidő ellenőrzésére.
3. A számítógépet 16:00-kor kikapcsolni, és csak utána kezdeni a szedelőzködést? Hát ez már igazi rabszolgaság, és ezt Kunta Kinte és Isaura is elismerné.
4. Szintén "hatalmas felháborodást" váltott ki a pletykálkodás, fúrás-faragás visszafogásáról szóló vezetői intelem. Nem egy vállalati kollektívát láttam a totális improduktivitásba fulladni amiatt, hogy egy-két összeférhetetlen munkatárs aktívan alátett neki nem tetsző kollégáknak, de a közvetlen munkahelyi vezető nem csak hogy nem tett semmit, de még tudomást sem volt hajlandó venni a gerjesztett feszültségekről. Kemény pénzek bánják az iyenfajta vezetői nagyvonalúságot a "rendes" cégeknél. Ismerve a Fővárosi Törvényszékhez hasonló elintéző hivatalok belső szubkultúráját, könnyen elképzelhető, hogy ezen elvárások nem minden ok nélkül kerültek bele a sérelmezett utasításba. Erről árulkodik az "egymást segítő munkakultúra" kitétel.
Mindent összevetve, nem tévedünk nagyot, ha a "sok lúd disznót győz" kategóriába soroljuk a történetet, és még akkor is a kirúgott vezetőért ejtünk inkább egy könnyet, ha ő meg az "új seprő jól seper" elvét akarta alkalmazni. Különösen akkor, ha mi ahhoz a táborhoz tartozunk, akik ezt az egész bagázst fizetik.

Támad a hőség. Fene bánná, csakhogy forrósodik a kampányhangulat a politikacsinálók berkeiben is. Váltig tagadjuk, de mégiscsak kezd ránkragadni valamicske a sugárban ránkhányt üzeneteikből. A showt-t most kétségtelenül Botka László kezdi ellopni, (he got the action, he got the motion, oh yeah, the boy can play - mondhatnánk Mark Knopflerrel) de biztosak lehetünk abban, hogy hamarosan a többiek is beleerősítenek.

Hogyhogy mibe? Hát a "vision" átadásába! Magyar jövőkép gyanánt festenek most is majd a fejünk fölé egy széles nagy szivárványt, és az ív legfelső pontjára mutatva magabiztosan (dedikésön, divósön) kijelentik, hogy (a szivárvány meredekségétől függően) előbb vagy utóbb oda fogunk eljutni, persze csak akkor, ha ők kerülnek kormányra. Lesz is ettől lelkesedés, optimizmus, csak hinni kell magunkban és együtt képesek vagyunk rá: mintha csak a magyar fociról lenne szó. Nem vetek senkire követ azért, mert bízik egy szebb magyar jövőben, csupán arra szeretnék tisztelettel rámutatni, hogy semmi okunk sincs arra, hogy elhiggyük, jobb lesz nekünk, ha ingyom-bingyom párt majd hatalomra kerül.
Leginkább azért nincs, mert a legutóbbi hét szabad választás mindegyike után csak még mélyebbre süllyedt szerencsétlen kis hazánk a mindenféle válság mocsarába. Épp itt lenne hát az ideje, hogy a négyévente elénk álló lángszavú szónokok sugárzó tekintete innentől kezdve a mi cinizmustól megkeményedett orcánkba ütközzön végre. Szavakban, elszánásban, fogadkozásokban soha nem szűkölködött egy választási kampány sem, (oktatás, eü, szegények helyzete, demokrácia, jólét, bladibladiblaaaa), ha csak a tizede megvalósult volna a sok szép tervnek, ma meglehet, vernénk a skandináv államokat. Ezzel szemben megállíthatatlanul csúszunk lefelé, parlamenti ciklusról parlamenti ciklusra, mint hókupac a ferdetetőn olvadáskor. Álmunkban sem gondoltunk volna, hogy az általunk mélységesen lenézett, de amúgy rendkívül pragmatikus Szlovákia a 2000-es évek folyamán állva hagy bennünket. És nem csak a kerékpársportról beszélek. Ha legújabbkori demokráciánk rózsaszín hajnalán, a politikus tökfejek csacsogását hallgatván csak egy pillanatra beleláttunk volna Magyarország 15-20 évvel későbbi jövőjébe, egy fogkefével a kezünkben elfutottunk volna Új-Zélanding, és többé hátra se nézünk. Ennek ellenére jópáran a régi tökfejek közül még mindig készek elhitetni velünk, hogy tudják a tutit, illetve jönnek új tökfejek is, és harsogják ugyanazokat a jelszavakat, amivel idősebb társaik olyan húsz évvel ezelőtt próbáltak kedvet csinálni nekünk a szavazáshoz.
A mozgósító politikai üzenetekre legfogékonyabb réteg természetesen ma is a fiataloké, és a nyugdíjaskorúaké. Előbbiek életkoruk miatt nem emlékeznek bizonyos dolgokra, utóbbiak ....öööö...., szintén. De ha máshonnan nem is, a magyar futball közelmúltjából annyi tanulságot egy tavaly nyáron a körúton sörrel a kezében ünneplő középiskolás is szerezhetett, hogy mire elég a gerjesztett lelkesedés. Egy röpke pillanatig tartó focicsodára. A tartós elégedettséget okozó eredményekhez továbbra is becsületesen lerakott alapokra van szükség. És időre, jó sok időre.
Csúnya álomgyilkosat mondok: gazdasági csodák márpedig nincsenek. Amit mi máshol gazdasági csodának nevezünk, az egy sem csoda, hanem általában nagyon is kiszámítható történet volt. Ha nem így lenne, nem szedte volna meg magát ezeken jó sok befektető. Magyarország viszont sem rövid sem középtávon nem válik a térség gazdasági éllovasává, akárki nyeri a 2018-as választást. Nem léteznek olyan csoda-intézkedések sem, amelyek hatására egycsapásra javulni fog az életszínvonal. Legfeljebb még több adót szednek majd be, de az a pénz jól el is fog folyni megint valahova, pont úgy, mint régen. Legjobb esetben is csak a szegénységet sikerül majd egyenletesebben szétterjeszteni a lakosságon. De a társadalom mély megosztottsága se fog varázsütésre összeforrni, sem kérészéletű nemzeti sportsikerek hatására, sem pedig attól, ha a cigánygyerekeket holnaptól egy osztályba teszik a nem cigányokkal. Ilyen hirtelen csak bűvésztrükköket, szemfényvesztést lehet művelni, csodát nem.
Akkor tehát ne lenne Magyarország számára út a felemelkedéshez? Már hogyne volna! Csak még eddig nem akaródzott soha elindulni rajta. A dolog ott kezdődik, hogy szembe kellene néznünk azzal, hogy a hazugság, csalás, lopás nemzeti örökségünk része, amire még büszkék is vagyunk, ahelyett, hogy szégyelnénk. Ez egy olyan ország, ahol például valami félreértelmezett békesség érdekében kommunista gonosztevők luxusnyugdíjáért dolgoztunk a 90-es években, és ahol a hajdani besúgókat védi a törvény a mai napig. Egy kézen meg lehet számolni azokat, akik önként bevallották az ügynökmúltjukat. Ezeket közmegvetéssel jutalmaztuk, aki pedig elhallgatta, sokra vihette. Egy ilyen helyen lehet csodálkozni azon, hogy húsz éven keresztül a szervezett bűnözői körök túsza volt az állam, míg végül 2010-ben maga az államigazgatás vette át az alvilág vezetésének feldatait?
Alkoholizmusra hajlamos országban élvén ma büntetjük azt, aki egy pohár sör után a volán mögé ül. Nem lenne nehéz belátni azt sem, hogy a korrupciót, amely Magyarországon nem egy puszta probléma, hanem a társadalom alapvető rendező elve, szintén csak zéró toleranciával lehetne visszaszorítani. Ebben pedig a politikusoknak, és főleg a közhatalom gyakorlóinak kellene példát mutatniuk. Akkor mégis miért tiltakoznak folyamatosan kézzel-lábbal a magyar nagypártok a pártfinanszírozás rendbetétele ellen, miért sikítozik a maxibecsületes munkásember, Botka, a politikusok hozzátartozóinak vagyonnyilatkozatra kötelezésének még csak az említésére is?
El lehet képzelni, hogy egy olyan ország, ahol (biztos egy Sorosról elkapott fertőzés miatt) a nyers szerzésvágytól guvadnak a szemek, dagadnak az erek államtitkárocskáktól lefelé, és attól felfelé pedig elegáns, mágneses érintéssel tapasztják magukhoz a talált vagyont az urak, hogy egy ilyen ország juthat valamire a banánültetvényei révén? Nem döbbenetes látni, ahogy az egymást követő kormányzatok minden hájjal megkent financzsonglőrei az állam pénzügyeit valami hazárdjátéknak nézték, okoskodtak, kockáztattak, tévedtek aztán leléptek, mi meg ennek a levét évtizedekig isszuk? Miért csodálkoznánk, hogy az ilyen hazárdőrök árnyékában annyi kisember is megszédült az alacsony kamatú hitel és a magas hozamú befektetés délibábjától, hogy aztán mindenét elveszítse? Ki az a hülye, aki elhiszi, hogy a szétlopott Postabank és a Questor esete csak véletlen epizód a magyar történelemben, és hasonló soha nem fog már történni? Melyik miniszterelnök-jelölt vállalja hogy véget vet a magyar nepotizmus évszázadainak, és nem csak a politikai ellenfeleket zárja ki belőle? Vállalja hogy nem a bérből és fizetésből élőktől vár több felelősségvállalást, hanem ezúttal kivételesen a saját ingyenélő fajtájától? Na itt a bökkenő, mert az ilyenekre csak nagyon kevesen szoktunk szavazni.
Szóval azt gondolom, hogy reménytelen eset vagyunk. Nekünk kiabálós, ígérgetős, macsó-kanos-verekedős, gitározós, futballszurkoló miniszterelnök-jelölt imponál, neeem a barométer! Húzatjuk agyba-főbe, hogy aszongya "az éjszaka soha nem ér véget, varázsolj nekünk valami szépet!" Mi azt szeretjük, aki több vagon húszezrest emleget. Nem érekes, hogy honnan van a pénz. Ha meg valaki szorgos munkával, türelemmel elérhető lassú gyarapodásról képes csak regélni, azt elhajtjuk a büdös IMF-be. Vesszen a tisztes haszon, fenébe a protestáns etikával, 13.havi nyugdíjat nekünk, meg kövér CSOK-ot, az istenfáját, mert különben dühbe jövünk.
De azért bátran tessék csak lelkendezni, tapsikálni, vagy csak úgy csendben, szerényen dédelgetni a reménységet egyik vagy másik önjelölt megváltóban. Hogy maradhassunk továbbra is azok, akiknek Ady megírt bennünket (aztán ezt is mindig jól félremagyarázzák): föl-földobott kövek, amik az eufória múltával végül reményvesztve visszazuhannak a földre, elverik a családot, beszednek valamit depresszió ellen, vagy inkább úgy döntenek, mégis kint maradnak végleg Nyugat-Európában.

A reggeli kávé helyett ma a Klubrádió reggeli műsorának meghívottja gondoskodott a vérnyomásom szintre emeléséről. A közgazdász-polihisztor Pogátsa Zoltán olyan frappáns kis kampányműsort nyomott le Botka László "Fizessenek a gazdagok!" szlogenje védelmében, hogy az eredeti jogtulajdonosok (Rákosi Mátyás és Vágó "Petőfi" Gábor) is büszkék lettek volna rá.
Az egyenlősdi egyik legaktívabb hazai szószólója meglehetősen zavaros, és önellentmondásoktól sem mentes eszmefuttatása során szót ejtett a nyomott magyar bérek emeléséről is - nagyvonalúan eltekintve a ki? miből? mi lesz ennek a hatása? problémáitól. Gondolatainak horgonypontja azonban a többkulcsos SZJA újbóli bevezetésének szükségszerűsége volt. E körül tekergőzve a láncon kifejtette, hogy az orbán-kegyencek ölbe hullott vagyonának teljes elkobzása sem lenne elegendő az egészségügy és az oktatás színvonalának emelésére, ez csak a "gazdagok" - értsd: a versenyszféra átlag vagy átlag feletti keresettel rendelkező alkalmazottai - progresszív rendszerben történő túladóztatásának gyakorlatához történő visszatérés útján lehetséges.
Pogátsa Zoltánnak természetesen igaza van, vissza kell térni a bevált receptre. Az antilopot is könnyebb lelőni a ketrecében, mintha összevissza rohangál a pusztában. Ugyanígy, egyszerűbb és olcsóbb az alkalmazottak adóját emelni, mint szaladgálni a spekulánsok, nepperek, offshore-lovagok, uzsorások és egyéb rendkívül mozgékony pénzcsinálók után.
Nagyjából 20 éven keresztül a "gazdagok" bruttó munkabérének csaknem felét, sőt évekig több, mint a felét elvitte az adó (oké, járulékokkal együtt). Vajon mitől volt silány az oktatás és az egyészségügy akkoriban? Miből gondolja Pogátsa, hogy a "gazdagok" emelt mértékű hozzájárulása hatására arányosan javulni fog ezen ellátások minősége? A választ megtippelném: mert ő egy nagyon remek elméleti szakember.
Viszont mi, egyszerű adófizető halandók még emlékszünk az időkre, amikor a szőke olaj épphogy visszanyerte színét, és a hivatalnokok zsebei már kezdtek szakadni az első Széchenyi terv nyertesei által beletömködött bankóktól. Ekkoriban történt, hogy dr. Vámosi-Nagy Szabolcs hajdani APEH elnökhelyettes mézes-mázos szavakkal ecsetelte az adóbevallás mellékletében, mennyi földi jót vásárol majd állam apu a tőlünk behajtott pénzen. Mikor pár évre rá Vámosi-Nagy úr kapott egy visszautasíthatatlan ajánlatot az üzleti szférából, Magyarország már nyakig volt a bajban.
Ha valamit megtanultunk a rendszerváltást követő első emberöltő alatt, az az, hogy a magyar állam egy bélpoklos óriás, amely irdatlan méretű bélcsatornájában megemészti a rá bízott javak jelentős részét, és nekünk csak sz...t ad cserébe.
Ám legyen, tartsunk mi is Pogátsa kartárssal, jelentkezzünk, hogy több adót szeretnénk fizetni (ő ugyanis azt állította magáról, hogy szeretne). Tegyünk igazságot! Sőt, tegyünk még több igazságot! Ime néhány javaslat, csak úgy, kapásból.
1. Fizesse vissza az állam az einstandolt nyugdíjmegtakarításokat.
2. Választható legyen a családi jövedelemszámításra épülő adózás. Derüljön ki, hány ember él meg egy keresetből.
3. A közhivatalt vállalók, valamint a parlamenti képviselők és hozzátartozóik automatikus kizárása a közpénzeket érintő pályázatokból. A kormányzati szerepet vállalók kötelezően szabaduljanak meg gazdasági érdekeltségeiktől.
4. A közoktatásban a szülői véleményezés azonnali beillesztése a tanárok értékelésének rendszerébe. A dohányzó tanárok elbocsátása, ha három hónapon belül nem szoknak le. Ne mondja senki, hogy nem viselem szívemen a közoktatás színvonalának emelését. Viszont kívül-belül ismerve az állapotokat, állítható, hogy ez nagyobb részben nem pénzkérdés. Azt saccolom, hogy a jelenlegi tanerők úgy egyharmada alkalmatlan a hivatására. Repüljenek!
5. Aki sok e.ü. hozzájárulást fizet, élvezzen elsőbbséget az ellátásban azokkal szemben, akik semmit, vagy csak jelképes összeget fizetnek be.
Egyelőre csak ennyi. Vagy már ennyi is túl igazságos?

Vigyázat! A következő írás hirtelen haragú embereknek nem ajánlott, mert könnyen agyvérzést kapnak, ha elolvassák. Ami leginkább azért baj, mert utána majd őket is nagyon kell sajnálni.
Minden normális ember elszomorodik, amikor a hétvégén Olaszországban történt buszbalesethez hasonló, drága emberéleteket követelő tragikus eseményekről értesül. A Facebook népének tekintélyes része számára azonban ez egy verseny kezdetét jelenti, vajon ki képes gyorsabban kifejezni mélységes fájdalmát, ki teszi fel a legszebb mécsest/koszorút vagy a legmegindítóbb Coelho-idézetet. Az igazi gyászolók fájdalmát ezen ismeretlenek sajnálata akkor sem enyhítené, ha történetesen eljutnának hozzájuk az üzenetek. Az ömlengős részvétnyilvánítások áradata és tengernyi R.I.P. egyrészt természetes önvédelmi reakció az ilyen rémséges hírek által agyonterrorizált egyén részéről. Másrészt tettenérhető némi érzelmi haszonszerzés is. A bezsebelt lájkok és megosztások többeknek a sebesült önértékelésre nyújtanak gyógyírt, vagy orvosolják magányukat. És egyúttal egy igencsak vitatható értékű, nemzeti léptékű közösségteremtő igénnyel lépnek fel. Ha nem számítjuk a baleset közvetlen környezetében élők felajánlásait, akik az ügyintézésben valóban tudnak segíteni, az egész tökéletesen öncélú és majdnem haszontalan foglalatoskodás.
Általában megfigyelhető, hogy a részvétözön mértéke mindig szigorúan arányos a kifolyt vér mennyiségével, illetve az esemény borzalmi indexével. A tömegbalesetek mindig is előnyt élveztek az egyéni tragédiákkal szemben. A média ezeket bőségesebben tálalja fel a szörnyülködésre éhes tömegeknek. Igy történhet meg az, hogy míg  nap mint nap teljesen láthatatlanul igyekeznek néma senkik kevéske vagyonuk megosztásával az éh- és fagyhalál határának innenső oldalán tartani embereket, addig országos gyűjtést lehet gerjeszteni egy egyiptomi nyaraláson buszbalesetet szenvedett, nyakában ujjnyi vastag aranylánccal a híradó képernyőjére tett "nyomorult" honfitársunk tévés szereplésével. De csoda ez egy olyan országban, melynek polgárai majdnem felszabadították a rabszolgasors alól Isaurát?
Mi olyan hülyék vagyunk, hogy beszopjuk, hogy a  hortobágyi tűzszerészbaleset ügyében indított vizsgálatok "semmilyen mulasztást, hibát, vétséget, elővigyázatlanságot nem állapítottak meg", holott ennél logikátlanabb, és égbekiáltóbb hazugságot nehéz összetákolni (tessék utánanézni az indoklásnak). Ellenben bármikor kisírjuk a szemünket a diszkóból hazafelé hajtva a fára csavarodott seggrészeg anyukakedvencein, ahelyett, hogy sommásan levonnánk a tanulságot: így jártál haver. A gyászt pedig meghagyhatnánk a közeli hozzátartozókra, hisz a veszteséget végsősoron mégiscsak ők szenvedték el.
A halottak iránt megnyilvánuló automatikus de gyakran szelektív és irracionális sajnálat eredményezte talán azt is, hogy a héten súlyosbították(!) annak a nőnek az ítéletét, aki autójával fellökte a táskatolvajok motorját, egyikük halálát okozva ezzel. A bíróságtól joggal elvárható érzelemmentes értelmezés valami olyasmi lett volna, hogy enyveskezű barátunk vesztét foglalkozási ártalom okozta és kész.

Visszatérve a buszbalesetet kísérő megnyilvánulásokra, elmondható, hogy a médiaszereplők legmocskosabbik fajtájának képviselői, a politikusok sosem mulasztják el, hogy hasznot húzzanak a fatális tömegszerencsétlenségekből. A mostani esetből, mint keselyű az elhullott állatok tetemeiből, a kamerák előtt pózoló Balog Zoltán, semmihez sem értő miniszter igyekezett népszerűség-éhségét csillapítani, de maga Orbán Viktor is kiszakított magának egy jókora cafatot. Persze ők mindig jól vigyáznak, kinek és milyen módon kívánnak minden jót családtagok elvesztése alkalmából. Például Balog valószínűleg soha nem jelenne meg gyertyával a kezében a 11 éves fiú viskója előtt, aki a hírek szerint a napokban a saját ágyában hűlt ki. Miért is? Mert esetleg még eszébe jutna valakinek felvetni a felelősségét? Ebből a szempontból a hivatalban lévő politikusok mindig is kedvelték a sorsszerű tragédiákat. Ezek közül is inkább a közlekedési szerencsétlenségeket és terrortámadásokat (mert ott már a sajnálkozások kívül sok egyebet tenni nem lehet, maximum kiutalni egy kis segélyt), semminthogy a környezeti katasztrófákat, amikkel rengeteg a vesződség.
Úgyhogy javaslom, a héfői gyásznapon, ha már mindenképp búslakodásra szánjuk a fejünket, emlékezzünk meg azokról a honfitársainkról is, akikért nem jött időben a mentő, akik megfagytak, vagy egyéb módon ölt meg szegénységük; mindenkiről akiknek a halálában vastagon felelős a jó hírnevére amúgy rendkívül kényes kormányzat. Ha meg adakozni kívánsz, nézd meg a szótárban, mit jelent az "utasbiztosítás" kifejezés, és keress magadnak valakit, aki már fél lábbal az utcán van, mert habár dolgozik és alig eszik, mégsem képes fizetni az albérletét, beteg, de nincs pénze a gyógyszerre, de szégyell kérni, meg nincs is nagyon kitől. Ha nem találsz senkit, akkor mi nem ugyanabban az országban élünk.

Most épp azon lovagolnak jó sokan, hogy lovon avagy gyalog fogják a derék közszolgák kikézbesíteni a nyugdíjasoknak szánt Erzsébet utalványokat még karácsony előtt. Pedig nem emiatt kellene sikítozni.
Sokkal szomorúbb az a tény, hogy ez a 10 ezer forint egy nagyon megalázó könyöradomány. Nem maga az összeg megalázó (bár ezt nyilván sokan vitatnák), hanem az odaítélés módja. Hasonló a gesztus, mint ahogy az elvált apuci odalök egy kis zsebpénzt a kölyöknek. Vagy ahogy a király osztogat nagyúri kegyből ajándékot alattvalóinak, amivel vajmi keveset enyhít azok szükségein, viszont a saját beteg uralkodói egóját rendesen jóllakatja.
Orbán Viktornak atyáskodni méltóztatik az egész ország fölött, és ez a megalázó.
Ez az ember már rég nem úgy viselkedik mint az állam megbízott ügyvezetője, hanem sokkal inkább mint minden magyar édesapja, aki beosztja a család pénzét, amit szemmel láthatóan magáéként is kezel. Ezen túlmenően gondoskodik az erkölcseik karbantartásáról, igaz hírekkel és tiszta nemzeti kultúrával történő ellátásáról is. Megvéd a csúnya élienektől, hadakozik érettünk az Únió fővárosában, Mordorban ( néha nem a legjobb modorban, boccs). Ha kell, ha nem.

Paternalista államban éltünk már egyszer. Kádárról már biztosan tudni, hogy nem volt rosszakaratú ember. A megtorlások miatti bűntudat, és a Moszkvától való félelem torzította el a jellemét annyira, hogy kedves ámde gyereknek nézett népének jutalmazásában keresett vigaszt. Voltaképp emiatt fordult a visszájára minden pozitív folyamat, amit az új gazdasági mechanizmus korábban elindított.
Láthatóan ez Orbánnál sem csak egy felvett póz. Nem olyan ügyes színész ő, ügyetlenül is hazudik. A nemzet atyuskája szerepét tökéletesen magáénak érzi. Orbán király-komplexusáról azok tudnának csak mesélni, akik közel állnak hozzá. "Varga Miska" például régóta tudja, hogy a miniszterelnök nem igazán szereti, ha vitatkoznak vele. Azt hiszem, Mellár Tamásnak ezt el lehet hinni. Orbán állapota nem fog már javulni, már ma sincs ember a közelében, aki barátian hátbaverné vagy nyomna egy barackot az okos fejére, hogy végre visszakerülne már a luk a hátsójára, és a lábai ismét kontaktusba kerülnének a talajjal. Utoljára Jean-Claude Juncker adott egy kanállal neki ebből a drága orvosságból, amire mindannyiunknak olyan nagy szüksége van, de sajnos ő kiköpte. Valószínűleg egész hátralévő életére megmarad az a perverz, kielégíthetetlen és igénye, hogy annak lássuk őt, aminek képzeli magát. És hát látható, épp elegen hajlandóak belemenni a játékba, és főleg, ha ez kifizetődő, megadják neki a pozíciója és tettei alapján őt megilletőt messze meghaladó, csak apostoli atyáknak kijáró tiszteletet.
Ez a betegség természetesen nem zárja ki, hogy okos döntéseket hozzon. Előrehaladtával azonban egyre szaporodnak a szembejövő szélmalmok, akiket La Mancha lovagjától eltérően, pribékjei segítségével totálisan legyőz és földönfutóvá tesz. A belsejét mardosó elnök-démon jelenlétét bizonyítja az is, hogy képtelen letenni a hivatalát. Akkor is az, amikor nem: Magyarország örökös miniszterelnöke.
Hogy ez jó-e nekünk vagy sem, mindenkinek magának kell eldöntenie. A Castro halálát követő megnyilatkozások is jelzik, hogy ez nem könnyű. A Földön eddig élt emberek legnagyobb része ilyen vagy még ennél is nyomottabb uralkodók alatt töltötte napjait.
A kérdés most az, hogy egy határozott döntéshozásra képes magyar kormányfőnek ma elengedhetetlen tartozéka-e egy Bocskai-rögeszme. Hogy súlyos lelki defektusa folytán nem siklik-e félre minden jószándéka, és bukunk-e bele vele együtt mindannyian például az olyan megalomán projektekbe, mint egy olimpiarendezés. Az eltorzított társadalmi viszonyok, az eszetlen kontraszelekció, az uram-bátyám rendszer csúcsrajáratása nagyon megbosszulja magát. Én nem hiszem, hogy ez hosszútávon megéri.

Már eddig is egyre növekvő adagokban nyelették velünk a magyar olimpiai pályázat promóját, amit egyébként a fene se ért, mert akár szeretjük, akár nem, ezt már eldöntötték helyettünk. Sebaj, a nagy dolgokban, ugye még mindig mi döntünk, az ilyen csip-csup ügyeket nagyvonalúan rábízhatjuk másra. De a hétfői hír, miszerint kilenc "nagykövet" fogja verejtékes munkával tovább tolni a pályázat szekerét, végképp megakadt a torkomon. Önmagában az is megdöbbentő, hogy élsportolók és egyéb tekintélyesnek mondott személyiségek igyekeznek meggyőzni a lakosságot az olimpiarendezés életbevágó fontosságáról. Rendkívül tisztességtelen dolog ugyanis azt a látszatot kelteni, mintha közülük bárki előre látná ennek a kalandnak a végkimenetelét. De miért is ne tennék, ha ez számukra úgysem jár semmiféle személyes kockázattal?
Ha rendkívül rosszindulatúak akarunk lenni, és miért ne lennénk, megkérdezhetnénk, mit kockáztat egy Christopher Mattheisen (a Telekom Nyrt. elnöke), amikor arról beszél, hogy "senki se várja, hogy az olimpia egy 2-3 év alatt megtérülő befektetés, ebben a kérdésben 20-30 éves távlatokban kell gondolkodni". Senki ne képzelje, hogy Mattheisen úr 20-30 éves megtérülésben gondolkodik, ha a saját dolgairól van szó. Azt viszont bizton lehet állítani, hogy a kizárólag a hazai közvélemény megpuhítását szolgáló, egyre intenzívebbé váló médiakampány minden egyes szereplőjének személyes és rövidtávú érdeke fűződik a pályázathoz. Legtöbbjük már akkor is jól járt, ha - adná a jóisten -nem nyernénk.
De kik is ezek az emberek, akik úgy pezsegnek, mint pecatóban a halak beetetés után?

Kezdjük, mondjuk a sportdiplomatákkal. Érdekes állatfaj. Velőtrázó élményem volt egy cirka 3 évvel ezelőtti rádióinterjú Aján Tamással, aki kifejtette, hogy a sportdiplomaták olyan különleges emberek, akik még "szkájpolni" is tudnak, meg "íméleket" küldeni. Szerényen hozzátette még, hogy szerinte az esztergályosok minderre tökéletesen alkalmatlanok. Aztán pedig sebtében elmagyarázta, hogy a befolyásos külföldi támogatóknak közpénzen nyújtott baráti szívességek nem a korrupció kategóriájába tartoznak. Te jóságos Sepp Blatter! Na, ezt már egy esztergályos is csak akkor nyeli le, ha mondjuk Szilágyi Áron szuggeszív tekintete megigézi egy óriásplakátról.
Ha már itt tartunk. Attól, hogy valaki halálian kardozik, vagy kajakozik, már tényleg biztosan tudja azt is, hogy a "Budapest 2024" nem adósság-gödörbe fogja dönteni Magyarországot, hanem éppenséggel felvirágoztatja? Talán valaki elmagyarázhatná nekik, hogy ezt a cuccot eladni a jónépnek némileg nagyobb felelősség, mint a túró rudit. Ha meg valakinek tényleg az a fixa ideája, hogy magyar földre pakolt ötkarikás dobogón akarja látni olimpikonjainkat, azt tudnám tanácsolni, hogy vásároljon olimpiai kötvényeket, mondjuk 20-30 éves futamidővel. Valahogy mindjárt hihetőbb lenne  a reklámban szájába adott "Mindent bele!" Ja, hogy nincsenek ilyen kötvények. Naná. Az Államadósság Elleni Alap is megszűnt, mert abba is csak hiszékeny, bepalizott emberkék fizettek. Így viszont az a kellemetlen érzésem támad, hogy a "Mindent bele!" voltaképp egy nekünk szóló üzenet, ami magyarul  annyit tesz: "a gatyátokat is értékesiteni fogjuk, ha kell, és a befolyó összeget az olimpiarendezésre fordítjuk".
Azt, hogy vajon a Rogán Anti szomszédja mit gondol a magyar pályázatról, a sokmilliárdos kvóta-referendumos plakátkampány óta, azt gyanítom, kevesen nem találnák ki. Ezt a kasztot ezzel el is intéztük.
Természetesen Orbán Viktor is szeretne Budapesten olimpiát látni. Nem csak azért, mert eredendően játékos alkat. Az olimpiához kapcsolódó beruházás-áradat segítene megtartani az állam mostani csúcsmegrendelő szerepét az úniós források 2020-as elapadása utáni időkre. Mellesleg a paksi atomerőmű bővítésének terve is ezért oly kedves a jelenlegi kormányfőnek. Az állami megrendelések szétosztogatásának joga az egyetlen fegyelmező eszköz, amivel megfékezheti a saját maga által felhízlalt bárókat, hogy önjáróvá ne váljanak, ahogy nemrég Simicska Lajos.
Ahogy a tömegek fokozatosan a "Budapest 2024" kampány mákonyának hatása alá kerülnek(mondják, hogy valami 58% támogatná jelenleg az olimpiarendezést), érezhetően csökken azok száma, akik  kritikus, vagy akár csak szkeptikus véleményeknek mernének hangot adni a nyilvánosság előtt. Pedig továbbra sem igényel rendkívüli józanságot belátni: a rendezéstől remélt közvetlen és közvetett haszon finoman szólva sincs jól körülhatárolva, ráadásul az is nagyon bizonytalan. Természetes, hogy ilyen körülmények közt az érzelmi ráhangolás (prosztóbban: fanatizálás, hülyítés) eszközeivel operálnak a rendezést támogatók; máskülönben tiszta fejjel senki nem tolná ködben az autópályán 150-nel. Aki erre rámutat, elkerülhetetlenül a "haszonleső", "felelőtlen", "hazárdőr" jelzőkkel fog illetni befolyásos embereket, amiben ugyan még nagy veszély nem lenne. (Talán valaki emlékszik még Schmitt Pál doktorijára.)
De a maguk elé tartott népszerű és eredményes sportolóinkról merje valaki állítani, hogy megigézte őket a politikusok által birtokolt hatalom és pénz! Na, az megnézheti magát. A "lappangó román diverzáns" lesz a legkevesebb, amit kapni fog.
Kinek van erre szüksége? Úgyhogy, mielőtt agyonhazaárulózna a megvadult tömeg, sietek kijelenteni: Eltökélten támogatom, hogy Magyarország 2024-ben olimpiát rendezzen. Hajrá, mindent bele!  Csocsix Olimpix!

Nehéz a pártvezérek dolga. Nagy meló hozzáértő kádereket találni, akikre nyugodtan rá lehet bízni mindenfélét, értelmesek, rokonszenvesek, meg minden.
Szerintem Vona Gábor bőven tudna erről mesélni, aki mostanság eszébe vette, hogy kormányzóképes csapattá bővíti a Jobbik káderbázisát. Mondjuk, vannak kétségeim azzal kapcsolatban, hogy képes-e felfogni, milyen emberekre is van tulajdonképpen szüksége, vagy csak olyan halvány fogalmai vannak, mint az újgazdag sznobnak, aki műtárgyat szeretne vásárolni. Legyen jó régi és persze drága. Meg legyen rajta lila ruha, aber natürlich.
Szóval kell a tehetséges ember Fideszéknél is, például amikor külföldi tévécsatornákon kell élő adásban válaszolgatni barátságtalan műsorvezetők provokatív kérdéseire.
Múlt héten Szíjártó égett be a BBC-n. A tragédia nem az, hogy láthatóan nem volt még képes a külügyminiszteri zakóba belenőni. Nem, a gáz sokkal inkább az, hogy NEM KÉSZÜLT FEL a fiatalember.
Talán, ha a külügyi háttérstábjának kiválogatásakor nem a futsal-barátság jelentené az egyik legfőbb szempontot, ez az interjú is jobban sikerült volna.
Egyébként meglepően sok szervezet felelős vezetője fedezte már fel, hogy leghasznosabb munkatársait nem feltétlenül kell kedvelnie is egyúttal.
Mondjuk, ezen szervezetek egyike sem magyar politikai párt. Náluk a normális, időben és térben korlátozott lojalitást meghaladó, totális, látványosan és gyakran kinyilvánított hűség az elvárás. Ez az, amit mi, kívülállók fenék- vagy talpnyalásnak hívunk. Pedig az ilyesmi már a magukra valamit adó maffia-vezésreknek is terhes. Ennél ők is többet várnak el. (Megmondjam, mi vagy Bugsy?)
Az ideális Fidesz káder látszólag egy dologban tehetséges igazán: az átlagot meghaladó mértékben képes dolgokat átnevezni, legyen akár szó közterületről vagy állami hivatalról. Ezzel szemben az évek során rengeteg gagyi dolog került ki a kezük közül, többek közt himalájányi selejt törvényt gyártottak. A személyes kedvencem, amikor elintézték, hogy a fizetett szabadság díja - ja, ezt is átnevezték - függvénye lett annak, hány napos az adott hónap!
A legutóbbi bravúrjuk a referendum-részvételi arány optimalizációjának magasiskolája, amely olyan hatákonyan használta fel a ráfodított tizenvalahány-milliárdot, ahogy egy átkosbeli ZIL teherautó a beletöltött benzint.
És akkor itt jön tegnap ez a szegény Kovács Zoltán, kormányzati mittudomén micsoda, és a nem különösen rokonszenves, és főleg nem elfogulatlan (egymás közt: nem is túl okos) Christiane Amanpour kérdéseire meg sem mukkan, csak áll ott a szerencsétlen. A végén már a beszélgetésbe szintén bekapcsolt Eleni Tsakopoulos Kounalakis, korábbi amerikai nagykövet védte egy gondolat erejéig a magyarokat. Amanpour Mr. Kovácsot kérdezte, mit felel a "vádakra". "Tzatzikipoulos" asszony jóindulatúan kimentette; mondván a magyarok az úniós döntéseket igyekeznek csupán befolyásolni.
Mr. Kovácsnak csak a szokásos gréko-románozásra, illetve júdeo-krisztiánozásra futotta. Pedig micsoda remek lehetőség lett volna frappánsan összefoglani a világ CNN-hívői előtt hogy Magyarország a még csak épphogy megszerzett önrendelkezését bizonyos, intim kérdésekben még szeretné egy darabig gyakorolni, mielőtt újra valamelyik nagyhatalom kényszerű vagy elvtelen csatlósává válik. Biztos vagyok, hogy rengeteg néző megértését elnyerhettük volna. Olyanokét, akik annyit tudnak a magyar történelemről, hogy 56; ami nagyjából egyenértékű az egyszeri germán turista tschikosch-gulasch sztereotípiájával.
Csakhogy erre rendesen fel kellett volna készülni. Még az angol is jobban ment volna, fogadok. Más is így csinálja, nem ez az anyanyelvünk.
Igy viszont Mr.Kovács a műsorvezető és a nagykövetasszony mellett olyan szánalmasan magányos ember benyomását keltette, mint amilyen magányos lesz lassan a Magyar Köztársaság, még akkor is, ha átnevezzük Magyarországra, amíg ilyen emberekre van rábízva, hogy külföldön képviseljék.