Támad a hőség. Fene bánná, csakhogy forrósodik a kampányhangulat a politikacsinálók berkeiben is. Váltig tagadjuk, de mégiscsak kezd ránkragadni valamicske a sugárban ránkhányt üzeneteikből. A showt-t most kétségtelenül Botka László kezdi ellopni, (he got the action, he got the motion, oh yeah, the boy can play - mondhatnánk Mark Knopflerrel) de biztosak lehetünk abban, hogy hamarosan a többiek is beleerősítenek.
Hogyhogy mibe? Hát a "vision" átadásába! Magyar jövőkép gyanánt festenek most is majd a fejünk fölé egy széles nagy szivárványt, és az ív legfelső pontjára mutatva magabiztosan (dedikésön, divósön) kijelentik, hogy (a szivárvány meredekségétől függően) előbb vagy utóbb oda fogunk eljutni, persze csak akkor, ha ők kerülnek kormányra. Lesz is ettől lelkesedés, optimizmus, csak hinni kell magunkban és együtt képesek vagyunk rá: mintha csak a magyar fociról lenne szó. Nem vetek senkire követ azért, mert bízik egy szebb magyar jövőben, csupán arra szeretnék tisztelettel rámutatni, hogy semmi okunk sincs arra, hogy elhiggyük, jobb lesz nekünk, ha ingyom-bingyom párt majd hatalomra kerül.
Leginkább azért nincs, mert a legutóbbi hét szabad választás mindegyike után csak még mélyebbre süllyedt szerencsétlen kis hazánk a mindenféle válság mocsarába. Épp itt lenne hát az ideje, hogy a négyévente elénk álló lángszavú szónokok sugárzó tekintete innentől kezdve a mi cinizmustól megkeményedett orcánkba ütközzön végre. Szavakban, elszánásban, fogadkozásokban soha nem szűkölködött egy választási kampány sem, (oktatás, eü, szegények helyzete, demokrácia, jólét, bladibladiblaaaa), ha csak a tizede megvalósult volna a sok szép tervnek, ma meglehet, vernénk a skandináv államokat. Ezzel szemben megállíthatatlanul csúszunk lefelé, parlamenti ciklusról parlamenti ciklusra, mint hókupac a ferdetetőn olvadáskor. Álmunkban sem gondoltunk volna, hogy az általunk mélységesen lenézett, de amúgy rendkívül pragmatikus Szlovákia a 2000-es évek folyamán állva hagy bennünket. És nem csak a kerékpársportról beszélek. Ha legújabbkori demokráciánk rózsaszín hajnalán, a politikus tökfejek csacsogását hallgatván csak egy pillanatra beleláttunk volna Magyarország 15-20 évvel későbbi jövőjébe, egy fogkefével a kezünkben elfutottunk volna Új-Zélanding, és többé hátra se nézünk. Ennek ellenére jópáran a régi tökfejek közül még mindig készek elhitetni velünk, hogy tudják a tutit, illetve jönnek új tökfejek is, és harsogják ugyanazokat a jelszavakat, amivel idősebb társaik olyan húsz évvel ezelőtt próbáltak kedvet csinálni nekünk a szavazáshoz.
A mozgósító politikai üzenetekre legfogékonyabb réteg természetesen ma is a fiataloké, és a nyugdíjaskorúaké. Előbbiek életkoruk miatt nem emlékeznek bizonyos dolgokra, utóbbiak ....öööö...., szintén. De ha máshonnan nem is, a magyar futball közelmúltjából annyi tanulságot egy tavaly nyáron a körúton sörrel a kezében ünneplő középiskolás is szerezhetett, hogy mire elég a gerjesztett lelkesedés. Egy röpke pillanatig tartó focicsodára. A tartós elégedettséget okozó eredményekhez továbbra is becsületesen lerakott alapokra van szükség. És időre, jó sok időre.
Csúnya álomgyilkosat mondok: gazdasági csodák márpedig nincsenek. Amit mi máshol gazdasági csodának nevezünk, az egy sem csoda, hanem általában nagyon is kiszámítható történet volt. Ha nem így lenne, nem szedte volna meg magát ezeken jó sok befektető. Magyarország viszont sem rövid sem középtávon nem válik a térség gazdasági éllovasává, akárki nyeri a 2018-as választást. Nem léteznek olyan csoda-intézkedések sem, amelyek hatására egycsapásra javulni fog az életszínvonal. Legfeljebb még több adót szednek majd be, de az a pénz jól el is fog folyni megint valahova, pont úgy, mint régen. Legjobb esetben is csak a szegénységet sikerül majd egyenletesebben szétterjeszteni a lakosságon. De a társadalom mély megosztottsága se fog varázsütésre összeforrni, sem kérészéletű nemzeti sportsikerek hatására, sem pedig attól, ha a cigánygyerekeket holnaptól egy osztályba teszik a nem cigányokkal. Ilyen hirtelen csak bűvésztrükköket, szemfényvesztést lehet művelni, csodát nem.
Akkor tehát ne lenne Magyarország számára út a felemelkedéshez? Már hogyne volna! Csak még eddig nem akaródzott soha elindulni rajta. A dolog ott kezdődik, hogy szembe kellene néznünk azzal, hogy a hazugság, csalás, lopás nemzeti örökségünk része, amire még büszkék is vagyunk, ahelyett, hogy szégyelnénk. Ez egy olyan ország, ahol például valami félreértelmezett békesség érdekében kommunista gonosztevők luxusnyugdíjáért dolgoztunk a 90-es években, és ahol a hajdani besúgókat védi a törvény a mai napig. Egy kézen meg lehet számolni azokat, akik önként bevallották az ügynökmúltjukat. Ezeket közmegvetéssel jutalmaztuk, aki pedig elhallgatta, sokra vihette. Egy ilyen helyen lehet csodálkozni azon, hogy húsz éven keresztül a szervezett bűnözői körök túsza volt az állam, míg végül 2010-ben maga az államigazgatás vette át az alvilág vezetésének feldatait?
Alkoholizmusra hajlamos országban élvén ma büntetjük azt, aki egy pohár sör után a volán mögé ül. Nem lenne nehéz belátni azt sem, hogy a korrupciót, amely Magyarországon nem egy puszta probléma, hanem a társadalom alapvető rendező elve, szintén csak zéró toleranciával lehetne visszaszorítani. Ebben pedig a politikusoknak, és főleg a közhatalom gyakorlóinak kellene példát mutatniuk. Akkor mégis miért tiltakoznak folyamatosan kézzel-lábbal a magyar nagypártok a pártfinanszírozás rendbetétele ellen, miért sikítozik a maxibecsületes munkásember, Botka, a politikusok hozzátartozóinak vagyonnyilatkozatra kötelezésének még csak az említésére is?
El lehet képzelni, hogy egy olyan ország, ahol (biztos egy Sorosról elkapott fertőzés miatt) a nyers szerzésvágytól guvadnak a szemek, dagadnak az erek államtitkárocskáktól lefelé, és attól felfelé pedig elegáns, mágneses érintéssel tapasztják magukhoz a talált vagyont az urak, hogy egy ilyen ország juthat valamire a banánültetvényei révén? Nem döbbenetes látni, ahogy az egymást követő kormányzatok minden hájjal megkent financzsonglőrei az állam pénzügyeit valami hazárdjátéknak nézték, okoskodtak, kockáztattak, tévedtek aztán leléptek, mi meg ennek a levét évtizedekig isszuk? Miért csodálkoznánk, hogy az ilyen hazárdőrök árnyékában annyi kisember is megszédült az alacsony kamatú hitel és a magas hozamú befektetés délibábjától, hogy aztán mindenét elveszítse? Ki az a hülye, aki elhiszi, hogy a szétlopott Postabank és a Questor esete csak véletlen epizód a magyar történelemben, és hasonló soha nem fog már történni? Melyik miniszterelnök-jelölt vállalja hogy véget vet a magyar nepotizmus évszázadainak, és nem csak a politikai ellenfeleket zárja ki belőle? Vállalja hogy nem a bérből és fizetésből élőktől vár több felelősségvállalást, hanem ezúttal kivételesen a saját ingyenélő fajtájától? Na itt a bökkenő, mert az ilyenekre csak nagyon kevesen szoktunk szavazni.
Szóval azt gondolom, hogy reménytelen eset vagyunk. Nekünk kiabálós, ígérgetős, macsó-kanos-verekedős, gitározós, futballszurkoló miniszterelnök-jelölt imponál, neeem a barométer! Húzatjuk agyba-főbe, hogy aszongya "az éjszaka soha nem ér véget, varázsolj nekünk valami szépet!" Mi azt szeretjük, aki több vagon húszezrest emleget. Nem érekes, hogy honnan van a pénz. Ha meg valaki szorgos munkával, türelemmel elérhető lassú gyarapodásról képes csak regélni, azt elhajtjuk a büdös IMF-be. Vesszen a tisztes haszon, fenébe a protestáns etikával, 13.havi nyugdíjat nekünk, meg kövér CSOK-ot, az istenfáját, mert különben dühbe jövünk.
De azért bátran tessék csak lelkendezni, tapsikálni, vagy csak úgy csendben, szerényen dédelgetni a reménységet egyik vagy másik önjelölt megváltóban. Hogy maradhassunk továbbra is azok, akiknek Ady megírt bennünket (aztán ezt is mindig jól félremagyarázzák): föl-földobott kövek, amik az eufória múltával végül reményvesztve visszazuhannak a földre, elverik a családot, beszednek valamit depresszió ellen, vagy inkább úgy döntenek, mégis kint maradnak végleg Nyugat-Európában.
