Vigyázat! A következő írás hirtelen haragú embereknek nem ajánlott, mert könnyen agyvérzést kapnak, ha elolvassák. Ami leginkább azért baj, mert utána majd őket is nagyon kell sajnálni.
Minden normális ember elszomorodik, amikor a hétvégén Olaszországban történt buszbalesethez hasonló, drága emberéleteket követelő tragikus eseményekről értesül. A Facebook népének tekintélyes része számára azonban ez egy verseny kezdetét jelenti, vajon ki képes gyorsabban kifejezni mélységes fájdalmát, ki teszi fel a legszebb mécsest/koszorút vagy a legmegindítóbb Coelho-idézetet. Az igazi gyászolók fájdalmát ezen ismeretlenek sajnálata akkor sem enyhítené, ha történetesen eljutnának hozzájuk az üzenetek. Az ömlengős részvétnyilvánítások áradata és tengernyi R.I.P. egyrészt természetes önvédelmi reakció az ilyen rémséges hírek által agyonterrorizált egyén részéről. Másrészt tettenérhető némi érzelmi haszonszerzés is. A bezsebelt lájkok és megosztások többeknek a sebesült önértékelésre nyújtanak gyógyírt, vagy orvosolják magányukat. És egyúttal egy igencsak vitatható értékű, nemzeti léptékű közösségteremtő igénnyel lépnek fel. Ha nem számítjuk a baleset közvetlen környezetében élők felajánlásait, akik az ügyintézésben valóban tudnak segíteni, az egész tökéletesen öncélú és majdnem haszontalan foglalatoskodás.
Általában megfigyelhető, hogy a részvétözön mértéke mindig szigorúan arányos a kifolyt vér mennyiségével, illetve az esemény borzalmi indexével. A tömegbalesetek mindig is előnyt élveztek az egyéni tragédiákkal szemben. A média ezeket bőségesebben tálalja fel a szörnyülködésre éhes tömegeknek. Igy történhet meg az, hogy míg nap mint nap teljesen láthatatlanul igyekeznek néma senkik kevéske vagyonuk megosztásával az éh- és fagyhalál határának innenső oldalán tartani embereket, addig országos gyűjtést lehet gerjeszteni egy egyiptomi nyaraláson buszbalesetet szenvedett, nyakában ujjnyi vastag aranylánccal a híradó képernyőjére tett "nyomorult" honfitársunk tévés szereplésével. De csoda ez egy olyan országban, melynek polgárai majdnem felszabadították a rabszolgasors alól Isaurát?
Mi olyan hülyék vagyunk, hogy beszopjuk, hogy a hortobágyi tűzszerészbaleset ügyében indított vizsgálatok "semmilyen mulasztást, hibát, vétséget, elővigyázatlanságot nem állapítottak meg", holott ennél logikátlanabb, és égbekiáltóbb hazugságot nehéz összetákolni (tessék utánanézni az indoklásnak). Ellenben bármikor kisírjuk a szemünket a diszkóból hazafelé hajtva a fára csavarodott seggrészeg anyukakedvencein, ahelyett, hogy sommásan levonnánk a tanulságot: így jártál haver. A gyászt pedig meghagyhatnánk a közeli hozzátartozókra, hisz a veszteséget végsősoron mégiscsak ők szenvedték el.
A halottak iránt megnyilvánuló automatikus de gyakran szelektív és irracionális sajnálat eredményezte talán azt is, hogy a héten súlyosbították(!) annak a nőnek az ítéletét, aki autójával fellökte a táskatolvajok motorját, egyikük halálát okozva ezzel. A bíróságtól joggal elvárható érzelemmentes értelmezés valami olyasmi lett volna, hogy enyveskezű barátunk vesztét foglalkozási ártalom okozta és kész.
Visszatérve a buszbalesetet kísérő megnyilvánulásokra, elmondható, hogy a médiaszereplők legmocskosabbik fajtájának képviselői, a politikusok sosem mulasztják el, hogy hasznot húzzanak a fatális tömegszerencsétlenségekből. A mostani esetből, mint keselyű az elhullott állatok tetemeiből, a kamerák előtt pózoló Balog Zoltán, semmihez sem értő miniszter igyekezett népszerűség-éhségét csillapítani, de maga Orbán Viktor is kiszakított magának egy jókora cafatot. Persze ők mindig jól vigyáznak, kinek és milyen módon kívánnak minden jót családtagok elvesztése alkalmából. Például Balog valószínűleg soha nem jelenne meg gyertyával a kezében a 11 éves fiú viskója előtt, aki a hírek szerint a napokban a saját ágyában hűlt ki. Miért is? Mert esetleg még eszébe jutna valakinek felvetni a felelősségét? Ebből a szempontból a hivatalban lévő politikusok mindig is kedvelték a sorsszerű tragédiákat. Ezek közül is inkább a közlekedési szerencsétlenségeket és terrortámadásokat (mert ott már a sajnálkozások kívül sok egyebet tenni nem lehet, maximum kiutalni egy kis segélyt), semminthogy a környezeti katasztrófákat, amikkel rengeteg a vesződség.
Úgyhogy javaslom, a héfői gyásznapon, ha már mindenképp búslakodásra szánjuk a fejünket, emlékezzünk meg azokról a honfitársainkról is, akikért nem jött időben a mentő, akik megfagytak, vagy egyéb módon ölt meg szegénységük; mindenkiről akiknek a halálában vastagon felelős a jó hírnevére amúgy rendkívül kényes kormányzat. Ha meg adakozni kívánsz, nézd meg a szótárban, mit jelent az "utasbiztosítás" kifejezés, és keress magadnak valakit, aki már fél lábbal az utcán van, mert habár dolgozik és alig eszik, mégsem képes fizetni az albérletét, beteg, de nincs pénze a gyógyszerre, de szégyell kérni, meg nincs is nagyon kitől. Ha nem találsz senkit, akkor mi nem ugyanabban az országban élünk.
