Most épp azon lovagolnak jó sokan, hogy lovon avagy gyalog fogják a derék közszolgák kikézbesíteni a nyugdíjasoknak szánt Erzsébet utalványokat még karácsony előtt. Pedig nem emiatt kellene sikítozni.
Sokkal szomorúbb az a tény, hogy ez a 10 ezer forint egy nagyon megalázó könyöradomány. Nem maga az összeg megalázó (bár ezt nyilván sokan vitatnák), hanem az odaítélés módja. Hasonló a gesztus, mint ahogy az elvált apuci odalök egy kis zsebpénzt a kölyöknek. Vagy ahogy a király osztogat nagyúri kegyből ajándékot alattvalóinak, amivel vajmi keveset enyhít azok szükségein, viszont a saját beteg uralkodói egóját rendesen jóllakatja.
Orbán Viktornak atyáskodni méltóztatik az egész ország fölött, és ez a megalázó.
Ez az ember már rég nem úgy viselkedik mint az állam megbízott ügyvezetője, hanem sokkal inkább mint minden magyar édesapja, aki beosztja a család pénzét, amit szemmel láthatóan magáéként is kezel. Ezen túlmenően gondoskodik az erkölcseik karbantartásáról, igaz hírekkel és tiszta nemzeti kultúrával történő ellátásáról is. Megvéd a csúnya élienektől, hadakozik érettünk az Únió fővárosában, Mordorban ( néha nem a legjobb modorban, boccs). Ha kell, ha nem.

Paternalista államban éltünk már egyszer. Kádárról már biztosan tudni, hogy nem volt rosszakaratú ember. A megtorlások miatti bűntudat, és a Moszkvától való félelem torzította el a jellemét annyira, hogy kedves ámde gyereknek nézett népének jutalmazásában keresett vigaszt. Voltaképp emiatt fordult a visszájára minden pozitív folyamat, amit az új gazdasági mechanizmus korábban elindított.
Láthatóan ez Orbánnál sem csak egy felvett póz. Nem olyan ügyes színész ő, ügyetlenül is hazudik. A nemzet atyuskája szerepét tökéletesen magáénak érzi. Orbán király-komplexusáról azok tudnának csak mesélni, akik közel állnak hozzá. "Varga Miska" például régóta tudja, hogy a miniszterelnök nem igazán szereti, ha vitatkoznak vele. Azt hiszem, Mellár Tamásnak ezt el lehet hinni. Orbán állapota nem fog már javulni, már ma sincs ember a közelében, aki barátian hátbaverné vagy nyomna egy barackot az okos fejére, hogy végre visszakerülne már a luk a hátsójára, és a lábai ismét kontaktusba kerülnének a talajjal. Utoljára Jean-Claude Juncker adott egy kanállal neki ebből a drága orvosságból, amire mindannyiunknak olyan nagy szüksége van, de sajnos ő kiköpte. Valószínűleg egész hátralévő életére megmarad az a perverz, kielégíthetetlen és igénye, hogy annak lássuk őt, aminek képzeli magát. És hát látható, épp elegen hajlandóak belemenni a játékba, és főleg, ha ez kifizetődő, megadják neki a pozíciója és tettei alapján őt megilletőt messze meghaladó, csak apostoli atyáknak kijáró tiszteletet.
Ez a betegség természetesen nem zárja ki, hogy okos döntéseket hozzon. Előrehaladtával azonban egyre szaporodnak a szembejövő szélmalmok, akiket La Mancha lovagjától eltérően, pribékjei segítségével totálisan legyőz és földönfutóvá tesz. A belsejét mardosó elnök-démon jelenlétét bizonyítja az is, hogy képtelen letenni a hivatalát. Akkor is az, amikor nem: Magyarország örökös miniszterelnöke.
Hogy ez jó-e nekünk vagy sem, mindenkinek magának kell eldöntenie. A Castro halálát követő megnyilatkozások is jelzik, hogy ez nem könnyű. A Földön eddig élt emberek legnagyobb része ilyen vagy még ennél is nyomottabb uralkodók alatt töltötte napjait.
A kérdés most az, hogy egy határozott döntéshozásra képes magyar kormányfőnek ma elengedhetetlen tartozéka-e egy Bocskai-rögeszme. Hogy súlyos lelki defektusa folytán nem siklik-e félre minden jószándéka, és bukunk-e bele vele együtt mindannyian például az olyan megalomán projektekbe, mint egy olimpiarendezés. Az eltorzított társadalmi viszonyok, az eszetlen kontraszelekció, az uram-bátyám rendszer csúcsrajáratása nagyon megbosszulja magát. Én nem hiszem, hogy ez hosszútávon megéri.