Tudta, hogy Szájer József, Járóka Lívia és Bokros Lajos egyetért azzal, hogy az Únió kötelezhesse a magyar államot arra, hogy lombikbébi kezelést adományozzon leszbikus hölgyek számára? És ők vajon tudják, mire nyomtak 'igen' gombot, amikor az Európai Parlament az elmúlt héten elfogadta "a homofóbia, illetve a szexuális irányultságon és a nemi identitáson alapuló megkülönböztetés elleni európai menetrendről" szóló, készítőjéről elnevezett Lunacek-jelentést, amely átfogó szakpolitika kidolgozására kötelezi az Európai Bizottságot?

     A néhány fideszes EP-képviselő által is megszavazott dokumentum számos méltányolható javaslata között megbújik egypár olyan is, amely a követelt intézkedések által épp az e jelentésben hivatkozott  meggyőződésbeli szabadságot taposná két lábbal a sárba. Elgondolkodtató, hogy amíg a parlamenti képviselők minden érdemi kritika nélkül átengedték az EP szűrőjén a szexuális kisebbség összes követelését  (a jelentéstevő Ulrike Lunacek régi melegjogi motoros), addig például nem töri kezét-lábát a nemzeti kisebbségi jogok  tiszteletben tartatása érdekében.
     Pedig a szerző a szöveget -  saját habitusából fakadóan, megbocsátható módon - arra az alapra építi fel, hogy a szexuális irányultság munkahelyen, és iskolában történő aktív kinyilvánítása, akár megélése előjogokkal bír a lelkiismereti meggyőződés tradicionálisabb formáival szemben, és ezeket a szótlan kontempláció falai közé igyekszik űzni.
     A legkifogásolhatóbb elem a homofóbia kriminalizálására irányuló nyílt törekvés. A homofóbia egyaránt definiálható a homoszexuális életmódtól való távolságtartásként, annak gyakorlati megnyilvánulásaitól való undorként vagy kultúrájától való idegenkedésként is. Tarthatja valaki fejlődési rendellenességnek vagy neveltetésbeli hiányosságnak (ezt így gondolják sokan a homoszexualitásról is), de semmi szín alatt nem engedhető meg, hogy az államhatalom szankcióval sújtsa azt, aki ebben a "kórban szenved".
     Félő ugyanis, hogy a homofób megszólalók elleni jogi fellépés eredményeképp az utcai erőszak, az iskolai "bullying" vagy a munkahelyi inzultus elkövetői helyett majd lelkészek kerülnek börtönbe, amire az elmúlt években már volt pár példa. Így a gyűlöletbeszéd fogalmának kiterjesztése csupán a hagyományos családmodell szószólóinak erőszakos elhallgattatására szolgáló jogi eszközzé válik.
Nem kizárt, hogy Ulrike Lunacek EP-képviselő pont ennek örülne leginkább, ugyanis ajánlásai közt szerepel, hogy a közoktatási intézmények többféle együttélési formát (szivárvány családok és az LMBT-családok, valamint a patchwork családok) is úgy mutassanak be a gyerekeknek, mint választható családmodellt. Nem világos, miért hagyta ki a listából a többnejűséget, hogy muzulmán testvéreink se hordják többé a poligámia bélyegét.
     Az eddigieket összefoglalva: ha tehát Homofób Apuka és b. neje eddig otthon negatív kontextusban találta emlegetni az egyneműek nemi életét, akkor állam bácsi közbelép. A séma elég világos. Felnőtteknek börtön, gyerekeknek átnevelés. Megcsinálták ezt már velünk Magyarországon a katolikusok is meg a kommunisták is.
     Ha az LMBT tábor bátor aktivistái tényleg szilárdan hisznek életmódjuk természettől származó létjogosultságában, akkor elvárható lenne, hogy indulatmentesen tudomásul vegyék azoknak a csoportoknak a létezését, akik az övékével ütköző véleményt fogalmaznak meg, és ne követeljék azok törvényi megregulázását. A Fidesz demokráciához való (v)iszonyát ismerve már nem is olyan meglepő, hogy némelyiküknek tetszenek az ilyen eljárások. Ahogy a Békemenet szervezőiből, akik többségükben örömmel fogadták volna az MSZP betiltását, úgy melegfelvonulókból  sem mindig az a sokat emlegetett derűs büszkeség sugárzik, hanem egyre gyakrabban az általuk a "homofób" pejoratív jelzővel megbélyegzett embertársaikra irányított keserű düh. A mozgalom a legnagyobb türelmetlenséget paradox módon leginkább a fejlett nyugati társadalmakban mutatja, ahol gyakorlatilag sem az államhatalom, sem a társadalmi többség nem ellenséges irányukban. Megnyilvánulásaikban érvek helyett épp olyan bőven szórják a dehonesztáló kijelentéseket, mint ellenfeleik. De ez persze nem gyűlöletbeszéd.

    Lehet, hogy nem minden olvasóm ért egyet azzal, hogy a véleménynyilvánítás szabadságát  a homoszexualitás - a jelentés 17. pontja szerinti -széleskörű népszerűsítése teljesítené ki végképp hazánkban. Azonban erről már nem fogunk tudni vitatkozni,  mert úniós képviselőink olyan sebtiben döntötték el ezt helyettünk, mint Orbán Paksot. Sietve igazságot tettek egy  biológiai szükségletek táplálta, zsigeri indulatoktól felkorbácsolt, de végül ideológiai és politikai színtérre hurcolt vitában.

    Az idei tanév legnagyobb horderejű változása kétségkívül a kötelező hit- és erkölcsoktatás bevezetése az állami igazgatású iskolákban. Biztosan akad, aki vitatkozna ezzel az állítással; de ha az oktatást nem egy önmagáért létrehozott "rendszerként" szemléljük, be kell ismernünk, hogy sem az iskolairányítás központosítása, sem a tankönyvellátás átszervezése, de még a pedagógusbérek átrendezése sem fogja soha érdemben befolyásolni a felnövekvő generáció sorsát.
     A tanrendbe iktatott hitoktatás azonban alapjaiban változtatja meg iskolai életüket, jövőjüket. Annak eldöntését azonban, hogy ez a változás tényleg pozitív lesz-e, nem szabadna csakis puszta hitre alapozni.
     Az állami iskolákban hivatalosan megjelenő egyházi megbízottak, akár a sarat a cipőjükön, behurcolják a külvilág világnézeti megosztottságát. A tanulócsoportokon belüli hierarchiát kialakító "meccsek" eddig többnyire olyan állítások körül zajlottak, amelyek valóságtartalmáról empirikus úton is meg lehet győződni (kinek okosabb a telefonja, melyik apuka autója drágább, ki tud a legmesszebbre köpni, stb.); most viszont megjelennek a suliban a bizonyíthatatlan egyházi tételekről folyó parttalan viták. Élni lehet a gyanúperrel, hogy végül a létszámarányok fognak dönteni; úgyhogy például egy krisztusgyilkos származású már most elkezdhet reszketni. Az erkölcstanos "hitetlenek" pedig azt az általános tanulságot szűrik le az ilyen esetekből, hogy a vallásosok mind dilisek.
     Ez eddig tökéletes recept a mai megosztott társadalmi viszonyok konzerválására. Pedig éppenséggel az állami intézményektől várnánk el - joggal-, hogy a diákokkal megláttassa, hogy létezik az etikai normáknak egy olyan egységes bázisa, amely hívővel és nem hívővel szemben egyaránt azonos magatartási elvárásokat támaszt. Elvárásokat, amelyeket Európa számára tagadhatatlanul a zsidó-keresztény kultúra közvetített; napjaink humanista, nem világnézeti alapon szerveződött társadalma mégis deklaráltan önmagáénak tekint. Elvárásokat, amelyeket magunkon néha, de a polgártársunkon soha nem felejtünk el számon kérni.
     A vallásban megjelenő többlet-követelmény részben a transzcendenshez (isten) való viszonyulást, másrészt a kötelezően elfogadandó felekezeti hittételeket szabályozza. Ez durván annyit jelent, hogy lehet valaki nagyon rendes ember, ha nem hisz Mária örök szüzességében, vagy a pápában, mint Krisztus földi helytartójában; legfeljebb számolnia kell azzal, hogy a mennyország római katolikus részlegébe Szent Péter figyelmét kijátszva kell majd bejutnia. A hittételek és dogmák - amelyeket eszközül használva a középkor hatalomgyakorlói sokszor felülírták a legalapvetőbb morális értékeket is – a sok fájdalom árán létrejött szekuláris állami berendezkedésben a helyükre kerültek: az egyén és közösségei lelkiismeretének területére.

     A napokban erős kritikák érték egy hittankönyv homoszexualitással kapcsolatos sommás bibliai értékítéletét. (Lehet, hogy a hittankönyvek legbuzgóbb olvasói a kákán csomót keresni akaró liberális kötözködők?) Pedig bizony nem ártana hozzászokni, hogy egy egyházi kiadó teljes joggal írhat, amit csak a hitvallása diktál. A bökkenő ott van, hogy mit keres mindez egy világnézetileg semleges állam iskolájában? A dolog méregfogát kihúzni csak úgy lehet, ha az egyházak a hitoktatást saját intézményeikben végzik, ahol teljes autonómiát élveznek a viselkedési és hitbeli többlet-elvárások hagyományaiknak megfelelő meghatározásában. Az állami szelek szárnyán az iskolákra keselyűként rárepülő egyházi ügynökök jobban tennék, ha a hívek gyermekeinek szervezett hitéleti programokat saját épületeikben, vagy bérleményben rendeznék, tanórákon kívül. Missziós tevékenységet pedig végezhetnek bárhol, de nem az iskolában, és nem az állam költségén. Ez lenne a becsületes magatartás, ha nem lenne törvény, ami ezt felülírja...
     Mostani kormányzatunk a kevés adófizető pénzét sok felesleges dologra pazarolja. Ha már mindenáron ki akar nevelni egy új keresztény generációt, akkor támogassa vasárnapi iskolák, egyházi táborok, nyári napközik alapítását, működtetését.
     Mert az egyházak rászabadítása a nem felekezeti iskolákra, szülőt és gyereket szorít sarokba az utolsó menedékükben; és állítja olyan választás elé, ahol a környezet nyomására előfordulhat, hogy a lelkiismerete és legjobb meggyőződése ellenére fog dönteni. Erkölcsi roncs az a vallási vezető, aki örvend, hogy ilyen úton nő a befolyása alá vont személyek száma.
     Nagyszámú iskola állami finanszírozás melletti egyházi kezelésbe adása, a leplezetlen törekvés katolikus hegemónia kialakítására a regionális rádió-frekvenciák odaítélésénél - és sorolhatnánk tovább - mind azt jelzik, hogy a szocializmus után volt húsz jó évünk, és újra bezárul fejünk felett az ideológiai állam szürke vaskupolája.
      Az embernek az a benyomása, hogy egyetlen neofita, István-komplexusban szenvedő miniszterelnök tolja ránk a középkort megint. Mintha csak saját és számos politikustársa  KISZ-es vagy MSZMP-s múltjáért óhajtana ily módon vezekelni. Szent István királyunk intelmei mellé ajánlanék neki egy hasonlóan intelmes bibliai idézetet, bár nem hiszem, hogy megértené:

“Jaj nektek képmutató írástudók és farizeusok! mert megkerülitek a tengert és a földet, hogy egy pogányt zsidóvá tegyetek; és ha azzá lett, a gyehenna fiává teszitek őt, kétszerte inkább magatoknál.”  Máté 23:15

      A feladat adva van. Meg kell nyerni a választásokat. Ehhez viszont nagyot kell ám durrantani! Vajon mi lehet az a téma, ami akkorát szól, hogy a szele a szavazófülkékig fújja az apátiába süllyedt tömegeket? A pénz, mi más?
      Mesterházy Attila mostanáig hibátlanul teljesítette az MSZP nagy öregjei által rábízott  missziót; fáradhatatlanul igyekszik meggyőzni reménybeli választóit arról, hogy pártja, amely nemrég még mindennemű haladás és reform legfőbb kerékkötője volt, mára valami csoda folytán a jövő letéteményesévé vált.  Ha még lenne erre a munkára pár éve, valószínűleg elegen hinnének is neki. Az idő viszont szorít, így ebben a cseppet sem irigylésre méltó helyzetben meglehet, kénytelen  lesz a politika tömegpusztító fegyveréhez nyúlni:  a szociális demagógiához. A középpontba várhatóan a személyi jövedelemadó kérdése fog kerülni. Már most látszik, hogy az egykulcsos SZJA kedvezményezetteinek célkeresztbe állítása nagyobb támogatottságot generál, mint a Fidesz-KDNP által elkövetett tengernyi disznóság bármelyikének felemlegetése.

      Az olyan témák, mint az általános és szakiskolák egyházi lenyúlása, az állami hírműsorok észak-koreai színvonalra züllesztése, buta pénzügypolitika együtt sem képes azt az elementáris társadalmi ellenérzést kiváltani, ami a jelenlegi kurzus leváltásához szükségeltetne.
      Az alkotmány összebuherálása, a bíróságok gyámság alá helyezése, a Klubrádió elleni nemtelen harc, egyes egyházak jogfosztása és hasonlók pedig tényleg csak egy viszonylag szűk értelmiségi kisebbség vérnyomását emelik meg jelentősebben. Talán a Kádár-rendszer tette velünk, de a magyar nemzet már rég nem olyan érzékeny a saját szabadságának ügyére, mint ahogy azt magunkról oly büszkén hisszük. A mai magyar generációk szinte kizárólagos szükséglete a fogyasztói társadalomban elfoglalt hely megőrzése, vagy újbóli visszaszerzése. A fiatal értelmiség, amely korokon át az egyéni és nemzeti szabadság élharcosa volt, ma megelégedni látszik azzal is, ha kiharcol magának egy megegyezést felvételi keretszámokról. A liberalizmus számukra leginkább már csak a szórakozás szabadságát jelenti.
      A nyugdíjuktól megfosztott rokkantak, a trafik- és földosztás károsultjainak csoportérdekei nem nagyíthatók fel össztársadalmi problémává olyan közegben, ahol mindenki csak a saját sebét nyalogatja. Még kevésbé azok között, akik igyekeznek beilleszkedni vagy már integrálódtak is az újfeudalista orbáni rendszer hierarchiájába.
      Itt, kérem, csak egy járható út maradt: totális össztűz az átlagos vagy azt meghaladó jövedelmüket bevalló adózókra; azzal, hogy őket nemes egyszerűséggel "legazdagozzuk";  és a megkeresett jövedelmükből korábban elszivattyúzott rész bűnös visszatartására  kenjük az ország minden nyűgét-baját.
      Senki józanul nem állíthatja, hogy a Fidesz egykulcsosa megvalósítaná az igazságos közteherviselést, ami egyébként is csak egy utópia. A valódi családi adózás helyett a diszkriminatív "gyerekkedvezményt" kaptuk; és a létminimum alatt élőktől sem várhatjuk, hogy ugyanolyan arányban adózzanak, mint azok, akiknek még nem szaladt ki  a lába alól a talaj. A söralátétről most ne is beszéljünk.
      Ellenben demokrata legyen a talpán, aki a Fidesz leváltása érdekében hajlandó elfeledkezni  arról, hogy amikor évente emelkedett a magas keresetűek adóterhelése, akkor is csak mélyebbre és mélyebbre süllyedt az ország az adósságban.  Elfeledkezni arról a rejtett adókulcsról, amivel a  "gazdag" adózó  elvesztett számos, a  jövedelemhez kötött kedvezményt.  Elfeledkezni arról, hogy az egykulcsos SZJA 2010-ben történt drasztikus és hebehurgya bevezetése előtt megtörténhetett, hogy két átlagos keresetű szülő családjában több került az asztalra, mint ahol ugyanazt a bruttó összeget az egyik "gazdag" szülő kereste meg. Meg arról a tényről is, hogy állami újraelosztásnak semmi köze sincs a társadalmi szolidaritáshoz, hiszen senki nem kapott még köszönőlevelet, aki az extraadóival indirekt módon állítólag a szegényeket támogatta.
       Vagy hát ne legyen demokrata, csak legalább irigy. Na, ez már egy olyan közös tulajdonságunk, amire lehet nemzeti összefogást alapozni.
       Érdekes lesz megfigyelni, hogy az ellenzéki koalíció retorikájában hogyan fog megjelenni a téma. Úgy tűnik, Bajnai Gordon mérsékeltebb véleményt képvisel; szerinte nem térhetünk vissza a 2010 előtti időszak túladóztató gyakorlatához, mert az tisztességtelen volt. Mesterházy Attila nemrég megjelent "Tizenöt tézisében" szintén lágyabb húrokat penget, igyekezve nem elpuskázni az esélyt a középosztálybeli szavazók bizalmának visszaszerzésére. Gyanítható azonban, hogy a kampány előrehaladtával rá fog kényszerülni, hogy feladja a kettős beszédet, és a nyerő választási szlogennél marad: "Fizessenek a gazdagok!" És a "gazdagok" - mint mindig - most is fizetni fognak, mint a huszártiszt. Próbáljanak csak mást tenni a disznók.

       Az emberek többségének megvan a magához való esze. Akinek meg nincs, az fog magának egy rokonszeves izmust, aztán követi, mint egy szamárvezetőt.
Hagy említsek fel két közelmúltbeli példát, amely történetesen liberál-izmussal vezérelt kobakok működési elvére világít rá.
      Egy felvállaltan liberális blog szerzője (Liberálisok blogja, Vatai Szabolcs)  az ózdi közkutaknál történt vízkorlátozást a fasizmus megjelenésének biztos jeleként értékeli. Hümm. Tehát, ha villanyvezetéket húznak az utcánkban, akkor hamarosan beköszönt a kommunizmus? A feltűnéskeltés nem bűn. A fasizmus szót feltűnéskeltésre használni viszont nem túl ízléses dolog. Meg nem is nagyon bölcs. Vannak, akik mindenre, ami jár, repül vagy úszik azonnal ráhúzzák a fasiszta jelzőt. Olcsó hangulatvadász módszer ez, de hagyjuk meg a választási kampánytűzben égő pártaktivistáknak, akik hányták már ezt az átkot bő tíz éven keresztül Orbánra is. Okkal feltételezhető, hogy  a vezér radikalizálódásához ez jelentősen hozzájárult, nyögi is majd' az egész ország mély gyűlöletéből fakadó irracionális kampfjának következményeit.

       Amúgy a fasizmus fogalmának definiálásával sokan megpróbálkoztak már, általában ennél nagyobb sikerrel. Hagy tegyek én is egy próbát: "Tömegtámogatás populista módszerekkel történő kiépítése a hatalom megszerzésére céljából; mellyel élve emberek csoportjait jó hírüktől, emberi méltóságuktól, szabadságuktól, javaiktól vagy akár életüktől is megfoszthatják."  Na jó, biztos lehet ennél is jobbat írni.
    

       Egy másik kedves történet a méltatlanul sok támadást elszenvedett Klubrádió délelőtti beszélgetős műsorában esett meg, az elmúlt héten. A műsorvezetők és az átlátszó.hu oknyomozó újságírója percekig lovagolt egy eseten, amikor is egy ikerpár édesanyja nehézségbe ütközött napi betevő nikotinadagjának megszerzésekor, mert a csecsemőket kint kellett volna hagynia a nemzeti dohánybolt előtt. A "nemzet dohánya" körüli abszurd manővereket ostorozni erkölcsi kötelesség (a LóTúlsóOldalán igyekezett is kivenni részét, a maga szerény eszközeivel), azonban túlzás lenne azt állítani, hogy a dohányos anyukák jogsérelme lenne a legnagyobb, amely emberrel esett, mióta Magyarország 2010-ben elindult vissza a középkorba. Különösen ott nem, ahol a gyerek is szívhatja anyu cigifüstjét.

   A Könyvtárellátó Nonprofit Kft (KELLO) szülőkhöz eljuttatott "Díjbekérő" elnevezésű hogyishívjákja befizetésre ugyan senkit nem kötelez, arra viszont mindenképp érdemes, hogy eltegyük, aztán évek múlva elővegyük, és hitetlenkedve csóváljuk fejünket a forradalmi államszervezet eme furcsa kordokumentuma fölött.
   Megszületésének közvetlen oka valószínűleg az, hogy az állam nem biztosítja a tankönyvek legyártásához és szétosztásához szükséges forgótőkét. Ehelyett azt váratlanul a szülőkkel hitelezteti meg, minthacsak egy osztálykirándulásról lenne szó.

   A nagy mű néhány veretes sora elég ahhoz, hogy némi fogalmunk legyen arról, milyen műveletlen és tisztességtelen figurákkal tölti fel az uralkodó párt az általa létrehozott intézményeket.

"Jelen Díjbekérő ellenértékét a fent megjelölt bankszámlára történő átutalással is teljesítheti"

   Hiába a rengeteg gazdasági diplomás állásnélküli, A KELLO-nál nem sikerült egyet sem alkalmazni. A díjbekérő "ellenértéke" valószínűleg nem rúg vagy harmincezer forintra; de nem is szoktuk teljesíteni, legfeljebb kifizetni.

"Amennyiben tankönyvcsomag ellenértéke a határidőig nem kerül kiegyenlítésre, abban az esetben a tankönyvcsomag átadása a tanévkezdéskor nem garantálható." (piros betűs kiemelés!)

    Békéljünk meg azzal a tudattal, hogy a diplomán túl a magyar nyelv érettségi sem követelmény a KELLO vezetői számára. Ami azonban elengedhetetlen pozíciójuk betöltéséhez, az a gátlástalan politikai yuppie-k üzleti-gazdasági etikáról alkotott torz felfogásával való feltétlen azonosulás. Ebbe a világképbe bőven belefér a szerződési feltételek erőből történő diktálása, a vételár teljes összegének kizsarolása jóval a teljesítés időpontja előtt, azzal az útonálló módszerrel, amivel az állami nyugdíjhányad elvesztésével fenyegették annak idején a magánnyugdíj-pénztári megtakarításukról önként lemondani nem akarókat.
   Ostoba emberekben a gyenge felfogóképesség gyakran erős önérzettel párosul, így az ilyen és ehhez hasonló kritikák leperegnek, hacsak nem vegyítjük mondandónkat becsületsértő kifejezésekkel. A lényeget azonban így sem fogják megérteni. Nem marad hát más, minthogy reménykedjünk, a sok etika óra évek múlva meghozza áldásos gyümölcsét.

    Olyan időket élünk, amikor a piacgazdaságért hajdan lelkesen küzdő KISZ-eseink úgy határoznak, hogy helyesebb ezt-azt újra állami tulajdonba venni. Bizonyára feszélyezte már tisztességtelenségben megöregedett ifjú rendszerváltóinkat a tény, hogy míg ők szántók, erdők, tavak, szőlők birtokosaivá váltak, addig az istenadta népnek korábban közösnek mondott javainkból nem sok jutott. Elérkezettnek látták hát az időt, hogy az egyszerű honpolgár is magáénak mondhasson egy darabkát nemzetünk vagyonából. No nem a szőke olaj hasznát osztják meg velünk. Vettek inkább nekünk MAL-t meg MOL-t. A cafeteria utalványainkon sem a  kapitalisták gazdagodnak; Németh Lászlóné miniszter asszonyunk pedig már a jól megpuhított külföldi tulajdonú közműcégek kivásárlását tervezgeti; és ha tartja a tempót, még ebben az évtizedben lediplomázik.
    A méltányolható törekvések felett érzett örömöt némileg rontja az a tudat, hogy minden egyes új közös szerzeményünkhöz egy újabb "nemzeti" jelzővel felaggatott koordinációs vízfej szükségeltetik. Ezek pedig emberemlékezet óta a PÁRT csókosainak legideálisabb leszállópályái voltak.
    Itt van például ez a Nemzeti Dohánykereskedelmi Nonprofit Zrt. , amit sebtiben gründoltak a dohány-kis(nagy?)kereskedem államosításának levezénylése céljából. Aztán tettek az élére egy snájdig olimpiai bajnok kajakozót, akinek persze előre megírták a szerepét. Gyulay Zsolt pedig szépen felolvasta a szöveget, hogyaztmondja:

"Újraosztjuk ezt a piacot, és megpróbálunk hátrányos helyzetűeket, munkanélkülieket, csökkent munkaképességűeket, és hazai családi vállalkozásokat lehetőséghez juttatni."
"A pályázatok elbírálásának legfontosabb szempontja az üzleti terv lesz."

    Azt ugye, mindannyian elhisszük Gyulay úrnak, hogy a pályázatok elbírálása politikai befolyástól mentesen zajlott. Hogyan is történhetne másképp magyarhonban?  Mennyire komolyan vehető azonban az üzleti terv súlyáról tett kijelentése annak fényében, hogy a trafikengedélyek odaítélése óta a garantált árrést és a termékkört, a feje felett átnyúlva  jelentősen megváltoztatták?
Miért is jut az eszembe a következő dalszöveg?
"Bábu vagy, bábu vagy, valaki irányít...."

    A közoktatás irányítása lett az a terület, ahol valóságtól elszakadt bölcsészek bátran kiélhetik legvadabb fantáziáikat. Az újabb és újabb kormányzati regulák alapjául jószándékú, ámde zavaros ideológiai katyvasz szolgál;  de sebaj, az eredmények egzakt kontrollja úgysem lehetséges. Egy dolog viszont bizonyítható: még tovább növekszik a diákok tanóráinak száma, akik ettől okosabbak nem, de minden bizonnyal fáradtabbak lesznek.
    Ugyanis amire igazán szükség lenne - általános és középiskolai tananyag totális revíziójára - , még a szándék sincs meg; a bő lére eresztett hagyományos tantárgyak mellett pedig ráadásul új, haszontalan órák nyújtják majd munkanappá ezentúl az iskolában töltött időt.
    Ám mint minden változásnak (talán a nukleáris háborút leszámítva), ennek is vannak haszonélvezői. Az új alaptanterv nyomán elsőként a történelem és magyar nyelv tankönyvek kerülnek lecserélésre. Ez nem feltétlenül jelenti, hogy e két tantárgyon múlik a haza sorsa; sokkal inkább azt, hogy az uralkodó párt klientúrájában túlteng a munkanélküli bölcsészek száma.
Sajnos nem lényegtelen tény az sem, hogy olyan országban élünk, ahol csaknem minden második kiadott diploma pedagógiai végzettséget igazol.
        

     A legaggasztóbb mégis az, hogy a kormányzat a közoktatásnak ideológiai átnevelőtábor szerepet szán. Általános iskolák egyházi igazgatás alá helyezése még indokolható volt társadalmi igényekkel azokon a településeken, ahol maradt világnézetileg semleges alapfokú tanintézmény is.  Minden józan embernek kötelessége azonban megkérdőjelezni szakképzési intézmények közelmúltbeli felekezeti irányításba adását. Az eltelt rövid idő is igazolta, hogy az amúgy közpénzből fizetett vallásos vezetés csekély, vagy épp semmiféle megértést nem mutat azok iránt, akik történetesen nem "római katolikus informatikus" végzettséget szeretnének szerezni.
    Túlbuzgó vallásos kormányzatunk itt sem állt meg. A maradék sem ússza meg agymosás nélkül, papi megbízottak hatolnak be a tantermekbe, hogy hivatalos állami tanóra keretében zsibasszák tovább a gyerekek agyát. A nyomásnak ellenálló szülők pedig jobb, ha felkészítik gyerekeiket egy olyan világra, ahol gyerekképű pázmány-legények fogják őket mesei világképük alapján kategóriákba sorolni. (Ha az olvasó most K.Máté kiskorú pártszóvivőre gondol, az nem a véletlen műve)
 

   Az "elmúltnyolcév" patópálkodását követő, erős felindulásból elkövetett kormányzás legutóbbi túlzása szerint minden gyereket iskolába kell küldeni, ha nagyjából az iskolakezdésig betölti hatodik életévét.

   A cél (= nyereg) egy rendkívül elterjedt gyakorlatnak a visszaszorítása lehetett volna. A törvény szerint eddig is a 6. életév volt a tankötelezettség küszöbe. Ennek ellenére gyerekek  tömegeit tartották vissza szüleik ( a nevelési tanácsadók hathatós támogatásával) egyetlen nehezen méltányolható és nyilvánosan ritkán hangoztatott szándékkal: majdan minél később kelljen a csemetének kilépnie a "kegyetlen életbe".

   Olyan messzire ment ez a csendes mozgalom, hogy lassacskán a közvélemény, de maguk a pedagógusok is azt hihetik,  hatévesek csak tévedésből ülnek az 1.B-ben. Akinek indult valaha korosztályos versenyen a gyereke, az tudja miről beszélek. Arra, hogy miért fontos ezt a folyamatot megállítani, nem szeretnék kitérni itt. Fontos. Mindenkinek, főképp a gyerekeknek.

   De talán nem kellett volna azonnal felhúzni a duzzasztógát zsilipjét teljesen, küldve egyszeri, gazdag gyermekáldást az elégedetlenkedő pedagógusok nyakába. Talán meg lehetett volna a dolgot oldani több lépcsőben. Igaz viszont, hogy úgy nem durrant volna a dolog akkorát.

   Nem tudom, Hoffmann Rózsa szokott-e kapkodásból kárt csinálni a konyhában, vagy hirtelen kormánymozdulattal balesetveszélyt okozni autóval. Arra viszont emlékszem, hogy majdnem beszüntette az állami finanszírozású jogászképzést. No meg, elfelejtette kiszámolni, hány tornaterem kell nyolc osztálynak, ha minden nap van tornaóra.

   Tisztelettel javaslom, porolja le ülepét, és szépen, megfontoltan próbáljon egyszer felmászni a nyeregbe. Meglátja, sikerülni fog!

Köszöntelek Kedves Olvasó! (reménybeli hozzászóló, esetleg szerkesztőtárs)

Egyes közös (vagy annak mondott) ügyeink képviseletét felvállaló, azokért esetenként harcba is szálló polgártársaink gyakran túllőnek a célon. Bizonyára a lelkesedés fűti túl a kazánt, de egy biztos: szorgosságuk maradandó jót soha nem eredményez.

A média-arc mögött legtöbbször egy fogadatlan prókátort találunk, aki szüntelen fontoskodásával magasabb helyet remél elérni a ranglétrán.

Akadnak azonban rögeszmékkel telt misszionáriusok is, akik a világot fekete-fehérben látják, a jó (saját maguk) és a rossz dialektikus küzdelmének színtereként. Ők az előbbiekkel ellentétben rendelkeznek lelkiismerettel; miután rájönnek, hogy rászedték, kihasználták őket, csendben lelépnek.

Nem árulok zsákbamacskát: ebben a blogban kíméletlenül ütni fogom a felkapaszkodott, pénzügyi és humán-értelmiség prominens képviselőit, akik nyakunkba ülve már eddig is sok bajt okoztak nekünk.

KOMMENT csak MODERÁCIÓt követően jelenhet meg, ha: ÉRDEMI, témába vágó, lényegre törő, személyeskedéstől és TRÁGÁRSÁGTÓL MENTES hozzászólást tartalmaz, akár NAGYOBB TERJEDELEMben is.