Az idei tanév legnagyobb horderejű változása kétségkívül a kötelező hit- és erkölcsoktatás bevezetése az állami igazgatású iskolákban. Biztosan akad, aki vitatkozna ezzel az állítással; de ha az oktatást nem egy önmagáért létrehozott "rendszerként" szemléljük, be kell ismernünk, hogy sem az iskolairányítás központosítása, sem a tankönyvellátás átszervezése, de még a pedagógusbérek átrendezése sem fogja soha érdemben befolyásolni a felnövekvő generáció sorsát.
A tanrendbe iktatott hitoktatás azonban alapjaiban változtatja meg iskolai életüket, jövőjüket. Annak eldöntését azonban, hogy ez a változás tényleg pozitív lesz-e, nem szabadna csakis puszta hitre alapozni.
Az állami iskolákban hivatalosan megjelenő egyházi megbízottak, akár a sarat a cipőjükön, behurcolják a külvilág világnézeti megosztottságát. A tanulócsoportokon belüli hierarchiát kialakító "meccsek" eddig többnyire olyan állítások körül zajlottak, amelyek valóságtartalmáról empirikus úton is meg lehet győződni (kinek okosabb a telefonja, melyik apuka autója drágább, ki tud a legmesszebbre köpni, stb.); most viszont megjelennek a suliban a bizonyíthatatlan egyházi tételekről folyó parttalan viták. Élni lehet a gyanúperrel, hogy végül a létszámarányok fognak dönteni; úgyhogy például egy krisztusgyilkos származású már most elkezdhet reszketni. Az erkölcstanos "hitetlenek" pedig azt az általános tanulságot szűrik le az ilyen esetekből, hogy a vallásosok mind dilisek.
Ez eddig tökéletes recept a mai megosztott társadalmi viszonyok konzerválására. Pedig éppenséggel az állami intézményektől várnánk el - joggal-, hogy a diákokkal megláttassa, hogy létezik az etikai normáknak egy olyan egységes bázisa, amely hívővel és nem hívővel szemben egyaránt azonos magatartási elvárásokat támaszt. Elvárásokat, amelyeket Európa számára tagadhatatlanul a zsidó-keresztény kultúra közvetített; napjaink humanista, nem világnézeti alapon szerveződött társadalma mégis deklaráltan önmagáénak tekint. Elvárásokat, amelyeket magunkon néha, de a polgártársunkon soha nem felejtünk el számon kérni.
A vallásban megjelenő többlet-követelmény részben a transzcendenshez (isten) való viszonyulást, másrészt a kötelezően elfogadandó felekezeti hittételeket szabályozza. Ez durván annyit jelent, hogy lehet valaki nagyon rendes ember, ha nem hisz Mária örök szüzességében, vagy a pápában, mint Krisztus földi helytartójában; legfeljebb számolnia kell azzal, hogy a mennyország római katolikus részlegébe Szent Péter figyelmét kijátszva kell majd bejutnia. A hittételek és dogmák - amelyeket eszközül használva a középkor hatalomgyakorlói sokszor felülírták a legalapvetőbb morális értékeket is – a sok fájdalom árán létrejött szekuláris állami berendezkedésben a helyükre kerültek: az egyén és közösségei lelkiismeretének területére.
A napokban erős kritikák érték egy hittankönyv homoszexualitással kapcsolatos sommás bibliai értékítéletét. (Lehet, hogy a hittankönyvek legbuzgóbb olvasói a kákán csomót keresni akaró liberális kötözködők?) Pedig bizony nem ártana hozzászokni, hogy egy egyházi kiadó teljes joggal írhat, amit csak a hitvallása diktál. A bökkenő ott van, hogy mit keres mindez egy világnézetileg semleges állam iskolájában? A dolog méregfogát kihúzni csak úgy lehet, ha az egyházak a hitoktatást saját intézményeikben végzik, ahol teljes autonómiát élveznek a viselkedési és hitbeli többlet-elvárások hagyományaiknak megfelelő meghatározásában. Az állami szelek szárnyán az iskolákra keselyűként rárepülő egyházi ügynökök jobban tennék, ha a hívek gyermekeinek szervezett hitéleti programokat saját épületeikben, vagy bérleményben rendeznék, tanórákon kívül. Missziós tevékenységet pedig végezhetnek bárhol, de nem az iskolában, és nem az állam költségén. Ez lenne a becsületes magatartás, ha nem lenne törvény, ami ezt felülírja...
Mostani kormányzatunk a kevés adófizető pénzét sok felesleges dologra pazarolja. Ha már mindenáron ki akar nevelni egy új keresztény generációt, akkor támogassa vasárnapi iskolák, egyházi táborok, nyári napközik alapítását, működtetését.
Mert az egyházak rászabadítása a nem felekezeti iskolákra, szülőt és gyereket szorít sarokba az utolsó menedékükben; és állítja olyan választás elé, ahol a környezet nyomására előfordulhat, hogy a lelkiismerete és legjobb meggyőződése ellenére fog dönteni. Erkölcsi roncs az a vallási vezető, aki örvend, hogy ilyen úton nő a befolyása alá vont személyek száma.
Nagyszámú iskola állami finanszírozás melletti egyházi kezelésbe adása, a leplezetlen törekvés katolikus hegemónia kialakítására a regionális rádió-frekvenciák odaítélésénél - és sorolhatnánk tovább - mind azt jelzik, hogy a szocializmus után volt húsz jó évünk, és újra bezárul fejünk felett az ideológiai állam szürke vaskupolája.
Az embernek az a benyomása, hogy egyetlen neofita, István-komplexusban szenvedő miniszterelnök tolja ránk a középkort megint. Mintha csak saját és számos politikustársa KISZ-es vagy MSZMP-s múltjáért óhajtana ily módon vezekelni. Szent István királyunk intelmei mellé ajánlanék neki egy hasonlóan intelmes bibliai idézetet, bár nem hiszem, hogy megértené:
“Jaj nektek képmutató írástudók és farizeusok! mert megkerülitek a tengert és a földet, hogy egy pogányt zsidóvá tegyetek; és ha azzá lett, a gyehenna fiává teszitek őt, kétszerte inkább magatoknál.” Máté 23:15
